Joomla Free Template by FatCow Hosting

„Ne törődj vele, hogy mit mondanak / Az vagy, akinek tartod magad...

kerecsenyi zoliHanti Vilmos tabumentes beszélgetése Kerecsényi Zoltánnal, a MEASZ Radnóti-díjjal elismert alelnökével.

Megkértem Zolit, kötöttségek nélkül, engedje szabadon gondolatait, legyen szó szülővárosról, eddigi életről, munkáról, MEASZ-ról, politikáról, tervekről, az igen fiatalon elkezdett, közéleti aktivitást próbálgató útkeresésekről.


-Kezdjük családoddal, illetve szülőhelyeddel, hiszen sokat szoktál róla beszélni. Mit jelent, mit adott neked az a város?

KZ: Felekezetközi családba, apám ágán vidéki protestáns, evangélikus és református, anyám ágán régi, városi, katolikus familiáris tradíciókat örököltem. Apám ősei állítólag valamiféle nemes emberek voltak, akik az évszázadok alatt ismeretlen oknál fogva elszegényedtek; akadtak köztük mesteremberek, értelmiségiek, egyházfiak, katonaemberek is. Szüleim egyszerű munkásemberek, édesapám autószerelő, édesanyám betanított esztergályos. Szülővárosom, Pápa hajdan az ország egyik kulturális centruma volt, a „Dunántúl Athénje”. Napjainkra sajnos ebből igen kevés maradt, de egykor országot formáló közéletiek, tudósok, akadémikusok, költők tevékenykedtek a városban, olyanok, mint a híres református kollégiumot felvirágoztató Mándi Márton István, a szabadságharcos tudós, Bocsor István, a sokoldalú nevelő, Tarczy Lajos, vagy a magyar nyelven először itt hirdető Lőw Lipót. És a város köveit koptatta Petőfi Sándor, Jókai Mór, Orlai Petrics Soma, Rab Zsuzsa, Nagy László.


-Igazi lokálpatrióta vagy. Petőfi különösen fontos számodra. Honnan ered irodalom-művészet tiszteleted, hogy kezdődött mindez?

KZ: Szülőházamhoz közel áll Petőfi szobra; kisgyermekkoromtól előtte mentem el iskolába, könyvtárba. A csontig soványodott, jövő-menő, vándorló, obsitos Petőfit ábrázolja az a szobor. Nekem mindig ő jelentette Petőfit. Azt a tarisznyás, görcsös botos Petőfit, akiből Pápán lett Petőfi, hiszen a városban írta le először választott nevét. Petrovicsként jött, Petőfiként távozott. Pápán ha sétál az ember, szinte mindenhol találkozik a költő emlékével. Több helyen lakott, megfordult. Szellemisége sokakra hatással volt később. Hatással volt Nagy Lászlóra is, aki az 1930-as és ’40-es években diákoskodott itt „repedő egek alatt”, aki szintén ebből a városból indult el világhíres költői útjára. De hogy ne csak poétákat említsek, Pápáról, az alakulattól indult Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós is. Mindegyikőjükről, Petőfiről, Nagyról és Farkasról is összeállítottam egy-egy ismeretterjesztő kötetet, hogy a jelenlegi diákság jobban megismerje őket. Azt szokták mondani, hogy nyelvében él a nemzet. Szerintem nemcsak abban, emlékezéseiben, emlékeiben, értékeiben is. Meghatározó az, hogy hogyan tudunk az értékeinkkel bánni. Pápának és a pápaiaknak e tekintetben pedig intenzív kötelessége van kiemelkedő történeti, kulturális múltja miatt. Nekem a pápaiság egyben honszeretetet, hazafiasságot is jelent.


-Említetted, hogy kulturális centrum is volt a városod, meg elsősorban iskolaváros. Bizonyára rád is hatott az iskola?

KZ: Rendkívül hálás vagyok azért, hogy pápai diák lehettem, s konkrétan, hogy a pápai katolikus iskola diákja lehettem. Ez igazán meghatározó volt nekem. Itt szerettették meg velem a történelmet, az irodalmat. A művészetek, a hagyományok iránt is itt keltették fel érdeklődésemet. Jó tanáraim voltak, és jó atyák is, akikre máig szeretettel emlékezek. Például Móring Józsefre, Molnár Zsigmondra. Szeretetre és tiszteletre méltó szolgálatuk volt. Móring még iskolás koromban elhunyt, de Molnárral később is megmaradt közvetlen kapcsolatom. Ő tavaly hagyott itt minket. A katolikus papok közül, rajtuk kívül, azóta sem találtam olyanokat, mint ők, akikre igazán fel lehetett volna néznem. Móringgal és Molnárral kihaltak azok a régi vágású, tiszteletre méltó emberek.


-Emlékszem, néhány éve kiálltál egyikőjükkel kapcsolatosan…

KZ: Hat éve egy illető által a megyei napilapban megszellőztetett dolgok igen hatásvadászok voltak, és igencsak undorítónak tartottam a tálalást, azt állították Zsiga atyáról, hogy ügynök volt. Elkeserítő, hogy akkor senki sem merte venni a bátorságot, hogy felszólaljon a védelmében, pedig hányan mozgolódtak körülötte, a bajban meg mindenki csak sunnyogott. Az akkor nyolcvanéves, tényleg közszeretetnek örvendő Zsiga atyának elképesztő, hogy mit kellett átélnie azokban a napokban. Miután kiálltam egy cikkben mellette, majd megjelentem lakásán, könnyes szemekkel ölelt át. Hosszasan beszélgettünk. Mindent őszintén elmondott nekem. Az ég adta világon nem ártott senkinek sem. Kötelességemnek éreztem kiállni mellette, mert tényleg nagyon tiszteltem, becsültem, szerettem. Akkoriban igencsak megingott a hitem - de korábban is, amikor az általános iskolából kiléptem. Voltak bántások, voltak olyan dolgok, amik kapcsán én csalódtam; láttam, hogy szinte nem is igazán hívő valaki, hanem inkább csak "hagyományőrző", hogy a hit-elveknél inkább más a fontosabb, hogy nem is tudnak egyesek igazán megbocsátani, stb. Nagyon kevés emberrel tudtam én fiatalon a vívódásaimat megbeszélni. Kérdéseimre, vívódásaimra aztán nem elsősorban katolikus oldalról kaptam válaszokat. De a helyzet az, hogy legtöbbre még a mai napig sem kaptam. Erősen vívódok, szorongok; keresem-kutatom az Istent...

-Térjünk vissza az eredeti kérdéshez, az indíttatásodhoz. Tehát sokat jelentett számodra az általános iskola?

KZ: Mindenképpen. Volt egy-két olyan tanárom is, akik nem erőltették, de igen jó stílusérzékkel olyan légkört teremtettek, hogy számomra magától értődő lett a múlt, a hagyományok iránti szeretet. Az iskola révén jutottam el vetélkedőkre, néha eredményeket is elértem, többször szerepeltem különféle kulturális-honismereti programokon. Így vettem részt például több ízben a „Szűkebb pátriánk” címet viselő diák-honismereti tanfolyamon, melyet a város doayenje, a kiváló helytörténész, Huszár János vezetett, aki nagy hatással volt rám, felkarolt, feladatokkal látott el.

Eljártam a nagy múltú Jókai Körbe, hallgathattam neves előadókat, írókat, költőket, művészeket, történészeket. Egyszer például Szíj Rezsőt. Igazi polihisztor volt a kis öreg, szintén régi pápai diák, aki már egészen fiatalként könyveket szerkesztett, közösségeket, egyesületeket alakított, és igen széleskörű gyűjtőszenvedélynek hódolt. Teljesen elvarázsolt mindaz, ami az életművében volt. Nagyon megtetszett. Elhatároztam, én is ezt akarom csinálni. És ettől fogva szinte ellestem őt is, meg más öregeket is. Nyomukban voltam, leveleztem velük, s rövid idő múlva arra fogékony iskolatársaimmal kis színjátszó csoportot, később meg hagyományőrző klubokat alakítottunk. Így vetődtem el vidéki társaim révén Nemesszalókra, akikkel megszerveztük a Szalóky Sámuel Baráti Klubot. Nekem a nemesszalókiakhoz olyan közöm volt, hogy rokonságunk egy része ott élt, nagyapám is, aki ott is halt meg, édesapám egy ideig ott focizott. Tehát ilyen kötöttségek révén kerültem a szülővárosomhoz közeli faluba, ahol társaimmal elkezdtük az ihászi csata hős honvédjének, Szalóky Sámuelnek a sírját gondozni, emlékét ápolni.

Szerveztünk összejöveteleket, megemlékezéseket. Sok segítséget kaptunk az ottani iskolától, felekezetektől. Természetesen a munka nagy része rám hárult, sokat ötleteltem, műsorokat szerkesztettem, ezekhez meghívókat, plakátokat terveztem. Nagyon élveztem. Hamar híre ment aktivitásomnak. A neves lelkész, a pápai kollégium újraindítója, a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) Veszprém megyei elnöke, Kövy Zsolt felfigyelt rám. Elhívott több programra, beszélgetett velem több ízben a lakásán, igyekezett bevonni az MVSZ-be, szerette volna, hogy a szövetség ifjúsági csoportosulását Pápán megszervezem. De aztán ebből nem lett semmi. Később ugyancsak egy ismert pápai lokálpatrióta, Szabó Lajos is próbált bevonni, neki a kossuthi és ’48-as hagyományok ápolása volt a vesszőparipája, a Kossuth Szövetség egyik pártfogója is volt. Végül is ő szerettette meg velem a ’48-as emlékeket, az ő révén sok helyre eljutottam, sok értékes emberrel megismerkedhettem. Kapcsolatba kerültem Tüskés Tibor íróval, valamint Katona Tamás történésszel is. Utóbbi elvarázsolt ’48-as szenvedélyével. Ezekkel egyidejűleg csináltam a kis klubunkat, megmozgattuk a falut a múlt emlékeinek méltó ápolása tekintetében, aztán kapcsolatba kerültem olyan nemes szervezetekkel, mint a Berzsenyi Társaság, vagy a Nép Írók Baráti Társasága, akik szintén segítettek egyes programok szervezésében. Az említett személyeknek hálával tartozok, ennyi idő távolából is, mert sok mindent tanultam tőlük, sok dolgot ellestem tőlük, amik nagyon hasznosak voltak számomra.


-Különleges kamaszfiú voltál, emlékszem rád, egy-két gyermekbarátos programunkon részt is vettél. Több dolog kapcsán hallhattam rólad akkoriban. Elég sok mindent csináltál elég fiatalon...

KZ: Tízegynéhány évesen, kortársaimtól igencsak eltérő módon, sokszor naivan, tapasztalatlanul és jóhiszeműen befolyásolható is voltam, s így többen megkörnyékezhettek. Széles érdeklődésű voltam, főleg a ’48-as hagyományápolás meg a magyaros dolgok miatt szinte elkápráztatott minden, ami piros-fehér-zöld volt. Engem ezek a hazafias dolgok vonzottak, különleges érzéssel töltöttek el. Talán a mai fiatalokat, akiket például jobboldali szervezeteknél látok lelkesedni, hasonlóan érezhetnek. Mindenesetre én már elég korán megtanultam, hogy a piros-fehér-zöld zászló nem egy párté, hanem mindenkié. Majd a mai fiatalok is megtanulják.


-Ekkoriban érintett meg a politika is, ugye?

KZ: Sokféle emberrel találkoztam ekkoriban, politikai kötődésű személyekkel is. Mind barátságos, segítőkész volt, tényleg nem mondhatok ma sem rosszat senkire; szorgalmasnak tartottak, láttak bennem lehetőségeket, próbáltak magukhoz terelni egyesek. Legtöbben ifjúsági tagozatot akartak velem megszerveztetni a Néppárttól kezdve a MIÉP-en át a reformer kisgazdákig. Egyszer sem jött össze. Alig tizennégy-tizenöt évesen nem voltam, nem is lehettem kiforrott személyiség, nem lehettem tisztában pártokkal, viszonyokkal, folyamatosan kerestem a helyemet, szerettem volna valahová tartozni.


-A MIÉP-pel való „kalandodat” vannak, akik félreértelmezik, illetve félreértelmezni akarják. Hogy volt ez?

KZ: Az azóta elhunyt szomszédunk volt erősen miépes, ő szeretett volna megnyerni. Viszont aki ma azt állítja, hogy ekkoriban, tizennégy évesen annak a pártnak megválasztott ifjúsági vezetője, vagy tagja voltam, az nem mond igazat. Nem voltam sem tagja, sem tisztségviselője ennek a szervezetnek sohasem. Egyébként szüleimmel voltak is vitáim, mert a politika iránti érdeklődésem nem az ő beleegyezésükkel történt ekkoriban. Szüleim nem politizáltak aktívan, egyetlenegy pártnak sem voltak a tagjai. Szóval, ha elhívtak egy vagy két miépes rendezvényre, ott tetszett nekem egyesek  közvetlensége, hazaszeretetre hivatkozása, de szerencsére gyorsan beláttam, pontosabban először csak éreztem, hogy úgy nem lehetek jó hazafi, ha közben gyűlölködöm mások iránt. Saját bőrömön tapasztaltam meg azt, amelybe manapság sok fiatal beleesik, amikor közelebb sodródik valamilyen szélsőjobbos csoporthoz. Nálam szerencsére a szüleim adta erkölcsi alap hamar bekapcsolta a vészcsengőt.  


- Aztán jött a Kádár-kör, a Munkáspárt. Hogy kerültél oda?

KZ: Ha szüleim nem is politizáltak aktívan, azért mindig megvolt a véleményük. Kétkezű fizikai dolgozó emberekként mindig is a baloldali gondolkodáshoz álltak közel. De édesapám a rendszerváltoztatás igen korai hajnalán ellenzékiekkel szimpatizált, valamiféle MDF-es munkástagozattal. Elege volt sokszor az előző rendszerben a munkahelyén lévő igazságtalanságokból, betartásokból amik mint melóst érték. Tanúja és sokszor elszenvedője volt sok mindennek, mint kétkezi fizikai dolgozó, de aztán hamar kiábrándult az ún. rendszerváltoztatókból, mert később elmesélte, hogy '90 után olyanok is megjelentek a környéken, akik a rendszerváltoztatás előtt máshol voltak. Egyszer - emlékszem - elvitt templomba, aztán hirtelen ki is fordult velem, mert szeme láttára olyan személyek kezdtek beülni a padba, akik korábban más padban ültek...

Amikor korábban a példaképekről beszéltem, akkor elfelejtettem megemlíteni apai nagyanyám testvérét, aki igazán „univerzális” lény volt. Egy lakótelep első emeleti kis lakásában élt a feleségével, a konyhájuk szinte egy műhellyel vetekedett, vagy tíz-húsz óra kattogott ott, meg nem is tudom hány régi rádiója sorakozott a polcokon, melyeket saját maga varázsolt működőképessé. Imádott fényképezni is, több száz fotója készült a ’60-as, ’70-es évek Pápájáról. Mondhatom, igazi kordokumentumok. Precíz jegyzetei, helytörténeti vonatkozású kutatásai is fennmaradtak. Mindezek mellett férfi létére varrt. Például bevásárló táskákat, mellyel az egész családot ellátta. Ha valami leszakadt, vagy elromlott, mindenki hozzá futott. Szóval, egy igazi ezermester volt. Ugyanakkor vidám mókamester is, de nemcsak az, hanem rendkívül szókimondó baloldali. Amikor az említett miépes-esetet megtudta, megmosta a fejemet, hogy mit képzelek én, hol keresem a helyemet, nincstelen szülők gyermekeként, nem számíthatok semmi jóra, csupán ki akarnak használni. Azt is mondta, hogy belőlem nem lesz semmi, ilyen szülői háttérrel manapság nem lehetek majd más, mint munkás. Egy alkalommal karon fogott és elvitt magával öreg elvtársai közé.

Az igencsak lepusztult pápai textilgyár mellett állt egy kis épület, ahol a Munkáspárt helyi szervezete a rendszerváltoztatás óta meghúzta magát. Laci bátyám ugyan nem volt tagja a pártnak, de az elvekkel egyetértett, mint régi baloldalit programjaikra el-elhívták. Tehát egyszer elvitt engemet is, ahol lelkendezve fogadtak, hogy végre egy fiatal is megjelent. Kezembe nyomták a piros fejléces Szabadság újságot, kapacitáltak, hogy legyek tag, hozzak több fiatalt is, szervezzem meg az ifjúsági csoportot. Természetesen, az életkoromnál fogva párttag nem lehettem, de megállapodtunk, hogy el fogok jönni legközelebb is. Így is lett, aztán később sikertelenül próbálkoztam egy ifjúsági csoport alakításával. Akkor úgy gondoltam, hagyom a csudába az egészet. A megőszült emberek viszont ragaszkodtak hozzám, a lelkesedésemhez, ahhoz, hogy tenni szerettem volna valamit, hogy tele voltam ötletekkel, tervekkel. Rövidesen megbíztak, alakítsam meg az akkoriban országosan megvalósuló, Kádár János nevét viselő baráti kör kis csoportját a helyi pártszervezeten belül. Még mindig csak tizenöt éves voltam akkor. Lelkes és tettre kész voltam, hogy végre valamit én is szervezhetek.

Rövidesen összejött tíz-húsz ember, vezetésemmel létrejött egy kis közösség. Természetesen a városban gyorsan végigfutott a hír, majd sohasem tapasztalt támadás, megvetés követett. Hol apámat intette a polgármester úr, hogy bajunk lesz nekünk ebből; majd máskor engem hívott fel telefonon, hogy jobb lenne abbahagynom, amit csinálok. Úgy emlékszem, ezt meg is ígértem neki, de akkor már dolgozott bennem a dac, hogy majd én azért is megmutatom.
Ezzel a Körrel csupa olyan rendezvényt szerveztem, ami régi, szocialista korszakbeli politikusok emlékidézéseiről szólt. Sok régi vezetőt sikerült elhívni és előadást tartani életükről, pályafutásukról, emlékeikről.

Ezek a találkozók egyébként is érdekeltek, a meghívott előadókra nagyon kíváncsi voltam. Fénykoruk tündöklésére nem emlékeztem, nem emlékezhettem, azonban akkoriban már szorgalmasan kutakodtam a mozgalomról. Érdekelt mindaz, amit az öregek olyan nagyon magasztaltak, amiben hittek.

Bevallom most, ennyi idős fejjel, hogy azt a tisztséget akkor nem kellett volna elvállalnom. Hiba volt akkor felvállalnom egy olyan dolgot, ami joggal csíphette a szemét másoknak, mondjuk ’56 miatt. S még akkoriban nem tudtam, hogy pont a mi családunkban is volt ’56-os kötődés. De nemcsak ’56 miatt! Hogy jön egy tizegynéhány éves középiskolás gyerek ahhoz, hogy egy Kádár János nevét viselő egyesületet vezessen, annak nevében nyilatkozzék? Olyanhoz asszisztáltam, amivel teljes egészében nem voltam tisztában.

Kádár 90 éves születésnapi megemlékezésén, Budapesten, mint fiatalt, több öreg mellett kiállítottak beszédet tartani. Hibámnak tartom, hogy akkor, annyi idős fejjel elvállaltam azt. Már csak azért is, mert nem én fogalmaztam meg teljes egészében a szöveget. Ez a beszéd valahol aztán nyomtatott formátumban meg is jelent, sőt, az internetre is felkerült. Viszont volt olyan dolog is ebben az időben, amire büszke vagyok. A pápai szovjet katonai temetők áthelyezésekor, amikor a kegyhelyek nem éppen kegyeletes felszámolási módszere elleni tiltakozás élére álltam. Ezt viszont büszkén vállalom! Azt antifasiszta tettnek tartottam, s ma is felszólalnék, mert ma sem értem, hogy az egyik felszámolt temetőnél épített templom miért nem fért meg a nyugvó halottakkal.


- De Kádárról végül is mi a véleményed?

KZ: A hatalmas életutat bejáró, a lehető legalacsonyabbról a legmagasabbra jutott, harminckét éven át hatalmon lévő történelmi személyiség nevét viselő korszak tagadhatatlanul a magyar történelem szerves része annak jó és rossz dolgaival együtt. Vannak, akik diktatúrának tartják, mások nosztalgiával tekintenek vissza a számukra biztonságot, kiszámíthatóságot, kiegyensúlyozottságot biztosító évtizedekre. Nagyon sokan vannak ilyenek környezetemben is. Joggal! Ugyanakkor szembe kellene nézni végre történelmünk minden részével, mert nem jó az, hogy egymás ellenében akarunk jók lenni, és mindig visszafelé akarunk fordulni. Óriási a megosztottság társadalmunkban, óriási ellentétek feszülnek egymásnak sajnos. Ezért Kádár Jánosnak ma nem lenne szerencsés például szobrot állítani köztéren. A méltó síremlék az más kategória, hisz minden halottat megillet a végtisztesség.

Jó lenne, szükséges lenne, ha a jelenlegi primitív és kritikátlan kommunistázással és ostoba vádaskodásokkal szemben egymás véleményét és méltóságát tiszteletben tartó társadalmi vita valóban lezajlana. Ha ez nem így lesz, akkor folytonos és kölcsönös festékleöntözések és értelmetlen, erőszakoskodó, szomorúságos jelenségek lesznek, amik nem előre visznek, hanem visszarántanak, ki tudja hová, de biztos nem egy demokratikus közegbe. Abba viszont belegondolni is irtózat, hogyha Molotov meg társai Rákosit és famulusait visszahelyezték volna ’56-ban Magyarországra. Látva korabeli felvételeket, olvasva irodalmakat, a mérhetetlen vérontás ’56 napjaiban maga lehetett a totális nemzeti tragédia.

Ha tovább folytatódott volna, ki tudja mi lett volna még. Még ha fájdalmas is, de a bajokról, a volt bűnökről, a gyengeségekről szólni kell, de az igazsághoz hozzátartoznak azok a tények, amelyek igazolják, hogy az adott történelmi feltételek és nemzetközi körülmények között ’56 után az volt a legeredményesebb politika. Azóta a helyzet inkább csak rosszabbodott. Szomorú, hogy a munkások nyelvét értő Kádár és a parasztság nyelvét beszélő Nagy Imre nem lettek szövetségesek. Bizony, nagy kár. Másként alakulhatott volna minden.

No de ezt az egészet megítélni nem az én tisztem, hiszen nem éltem akkortájt. Úgy hiszem, arról az időről, meg az azt megelőző korábbiakról még egy darabig széles körben el kell majd gondolkodnia mindenkinek, mert nem egyszerű dolog megérteni, hogy mik történtek valójában.
A Kádár-korszak ha jó volt, ha nem, véget ért több mint két évtizeddel ezelőtt. Sohasem jön vissza. Legutóbb Gyurcsány Ferenc ex-kormányfő egy beszédében valahogy úgy fogalmazott, hogy Kádár alatt magyarok százezrei és milliói elkezdtek egyre jobban élni és  utazhattak, a cipőboltban cipő volt, a húsboltban pedig hús. Ezzel szemben meg ma csak csirkefarhátért állunk sorba a Tescoban, meg a havi csekkekkel kártyázunk, hogy melyiket adjuk fel előbb, vagy később, hogy még legyen miből élni a hónap végén. Az időt nem lehet visszafordítani, de igenis létbiztonságot kellene teremteni Magyarországon az egyszerű embereknek.

 
-Említetted, hogy a családotokban volt ’56-os kötődés. Mi volt az?

KZ: Pár éve tudtam meg, hogy anyai nagyapám egyik öccse a gyári munkástanács tagja volt, és a forradalmi napokban aktivizálta magát, jelszavakat hangoztatott, azokat fel is festette az üzem falára, meg nyilvánosan elszavalta Petőfi Nemzeti dalát és mindezekért ’56 után börtönt kapott. Sokadmagával elragadta a hév, egyetértett Nagy Imre emberarcú szocializmusának gondolatával. Azonban a börtönből szabadulva Kádár alatt sem őt, sem a családot nem üldözték a hazafias cselekedetért, sem egy-két kitántorgóért. Mert az is volt. Viszont nagyanyámék a határról visszafordulva inkább Magyarországot választották más helyett. Ezért rövid ideje nálunk az október 23-i nap belső, családi aktusként telik, nem igen mozdulunk ki hivatalos helyekre, csupán egy szál gyertyával sétálunk el a temetőbe nagyapám testvére sírjához. Kilencvenhez közeledő nagyanyámmal így teszünk januárban is, a doni emléknapon, amikor az Oroszországban jeltelenül elföldelt dédapám emlékére gyújtunk egy mécsest a templomban.

-Mit csináltál a középiskola alatt, és utána?

KZ: A Munkáspártnak alig tizennyolc évesen lettem a tagja, de párttagságom nem volt hosszú életű. Az öregek sok mindennel megbíztak, de a vége felé már sokszor voltak közöttünk nézeteltérések. Ugyebár én fiatal voltam, ők meg idősek, és bizony több dologban másként láttuk a világot. Ők nem akartak mozdulni, én meg több helyen, több emberrel találkoztam, több hatás ért. Volt sok ötletem, elképzelésem, de mindezek elé többször akadályokat gurítottak. Én meg legtöbbször konok voltam, dacos, és azért így-úgy megcsináltam, amit kigondoltam. A gyufát aztán azzal húztam ki, amikor 2002 környékén elmentem segíteni a szocialistáknak kopogtató cédulákat gyűjteni, meg plakátolni.

Azt hangoztattam - egyébként nemcsak egyedül az „elvtársak” közül -, hogy nekünk, kisebbeknek keresni kellene a kapcsolatot a baloldal nagyobbik pártjával, a szocialista párttal, mert csak baloldali összefogással lehetne eredményt elérni. Na, ezen az "ortodoxok" teljesen kiakadtak. Aztán egyszer csak a pártban is egyre növekedni kezdett az elégedetlenség. A párt vezetője egyre hasonlóbb kijelentéseket tett, mint a jobboldal, és egyre jobban a szocialisták ellen szólt. Én ezzel sokakkal együtt nem értettem egyet. Ezért a Baloldali Együttműködési Tanáccsal és más baloldali szervezetekkel összehajolva közös konferenciát kezdeményeztünk a hazai baloldali erők összefogását sürgetve az egyre nyomuló jobboldali populizmussal szemben. A Munkáspárt háza táján egyesek ezt palotaforradalom előszelének fogták fel.

Gondoltam, mindegy, akkor is megcsináljuk, és sikerült is megszervezni a „Baloldali Összefogást!” című tanácskozást Pápán, ahová elhívtam egy csomó baloldali szervezet vezetőjét, aktivistáját együttgondolkodásra az esetleges együttműködés lehetőségéről. Természetesen a Munkáspárt felső vezetése ellenezte ezt. A konferencia kezdete előtt még a pártelnök is felhívott, hogy értsem meg, nem lehet összefogni, a baloldali összefogás csak utópia, meg hasonlók. Ennek ellenére véghezvittem a dolgot, nagyon sokan eljöttek, és igazán sok értékes gondolat elhangzott, főleg a Munkáspárt megreformálására vonatkozóan. Ezután nem sokkal Vajnai Attiláék tettlegesen is elkezdtek valamit, aminek én már nem igen voltam alakítója.

Akkor, amikor a konferencia után engemet "ütöttek-vágtak" egyesek,  elegem lett a diktatórikus-voluntarista módszerekből, fogtam magamat és elköszöntem. Nagy csalódás volt, fiatalként máshogy képzeltem el a baloldaliságot. Azt hittem lehet szabad gondolata, ötlete az embernek, hogy az egyik baloldali a másik iránt megértő, hogy segíti egyik a másikat, engedik munkálkodni az embert, hogyha baloldali valaki, az szociálisan érzékeny is stb., stb. No, később is hasonlókért csalódtam.


-Mégis elvállaltad a szocialisták felkérését a Fiatal Baloldalhoz!

KZ: A konkrét pártpolitikából lett elegem. Vívódtam, frissek voltak az élményeim, de némi hezitálás után úgy gondoltam, talán végre megtalálhatom a helyemet, ahol kicsit szabadabban szervezhetek, ötletelhetek. Azt gondoltam, a Fiatal Baloldal (FIB) mégsem párt, más lehet az egész. A szocialistáknak kellett egy aktív ember, egy szervező, aki talán jobban csinálná a pápai FIB-et, mint más. Igent mondtam, és nagy igyekezettel vágtam bele a feladatba, talán túlzottan is. Ma úgy gondolom, hiba volt akkor elvállalnom ezt a tisztséget is, mert éltek bennem olyan régies korlátok, melyeken nem tudtam gyorsan túllépni, illetve nem voltam tisztában valójában a szocialisták belső dolgait illetően sem. Gyakorlatilag nem állt mellettem egy igazi segítő sem, és akkoriban a FIB központjában sem álltak a helyzet magaslatán jó néhányan. Én szinte senkit sem ismertem odafent személyesen, és semmifajta támpontot sem kaptam, amit mégis tapasztaltam, abból azt szűrtem le, hogy legtöbben nem az ügyért, nem elvekért, hanem holmi előnyökért futottak. Egyébként meg azt is láttam, hogy felül nem volt valami szoros együttműködés a szocialisták és a FIB között.

A FIB a szocialista párt társult ifjúsági szervezeteként aposztrofálta magát. A társult viszony nem jelentett függelmi viszonyt, és ezért én is ehhez tartottam magamat helyi szinten. Viszont azt tudtam, hogy a társult viszony alapja a közös politikai platform, és a sikeres együttműködés érdekében jó személyi kapcsolatoknak kell lennie házon belül. Sajnos, nálunk hol az egyik, hol a másik szenvedett csorbát terméketlen viták által. De alapvetően a társult-függelmi viszony okozott problémákat. Biztos, hogy én is hibáztam, biztos én sem gondoltam át kellő higgadtsággal dolgokat, de nemcsak én hibáztam. Az hiba volt, hogy ekkor még teljesen nem számoltam le „balosabb múltammal”, no meg azon túl aztán az is probléma lett, hogy túlságosan komolyan vettem Gyurcsány „merjünk baloldaliak lenni” - jelszavát. Azt hiszem akkoriban a szocialisták nagy része és jómagam is komoly identitás problémákkal is küszködtünk, és nem tudtuk eldönteni mi a jó, vagy mi nem.

Igazuk volt kritikusaimnak, hogy FIB-vezetőként sokszor túl önálló, aktív és lelkes voltam, hogy kezdhettem zavaróan hatni másoknak. Nem csodáltam, hogy egyesek irigységi meg féltékenységi rohamot kaptak sokszor. Többen érveltek azzal is, hogy FIB-szervezetként politizáltunk, nem pedig szórakoztató programokat szerveztünk. Aztán irritálóan hatott egyesekre az is, hogy találkozót kezdeményeztem a helyi Fidelitassal, békére törekedve, hogy legalább mi fiatalok mutassunk példát egy kisvárosban, hogy eltérő politikai oldalon állva ne mocskoljuk egymást, és lehetőség szerint együtt tudjunk működni közös programok szervezésében. Az sem aratott sikert, ahogy a fideszes polgármesterrel leültünk beszélgetni, együtt gondolkodni egy városi, fiatal jövőkép érdekében. Aztán ugyanez a polgármester  - mellesleg apám gyermekkori barátja, egykori osztálytársa - megjelent kötetem bemutató eseményén, ezt pedig normális gesztusnak ítéltem, majd őt magát meg úriembernek mertem aposztrofálni. Úgy láttam akkor, hogy egy demokráciában nincsenek politikai ellenségek, legfeljebb politikai ellenfelek, aki pedig a politikai ellenfelét ellenségnek látja, az nem demokrata, és szerintem a gyűlölet nem vezet sehova.

Szívből sajnáltam, hogy ezt egyesek nem tudták akkor felismerni. Próbáltam bebizonyítani, hogy FIB-szervezetünk képes az önálló életre, amely nemcsak kampányidőben bújik elő, s nemcsak abban merül ki, hogy szórólapozik, plakátozik, meg kopogtatócédulát gyűjt. Végül az értelmetlen és parttalan vitákat, meg egyéb koncepciókat megunva leköszöntem. Azt mondtam akkor, hogy baloldali voltam, vagyok, maradok, szüleim egyszerű munkások, akikre büszke vagyok, s én nem a megélhetésért akartam köztük lenni, de nekem van időm, türelmem.
Érdekes volt, amikor alighogy leköszöntem, nem sokkal új vezetőt tettek a helyemre; egy teljesen ismeretlent, addig a szervezet környékén sem mozgó fiatalembert, egy kálvinista pap gyermekét, aki nem sok mindent csinált, de hamar agrár-minisztériumi állásban részesülhetett...


- És volt időd, türelmed?

KZ: A FIB után azt mondtam, soha többet nem akarok politikai dolgokkal foglalkozni. Igen elszomorított a sok igazságtalanság. Azonban nem tudtam rögtön kivonulni. Egy teljesen véletlennek köszönhetően állásom lett. Fontos volt ez, mert alig tudtunk megélni a szüleimmel.


- Ez egy művelődési házban volt?

KZ: Igen, a helyőrségi művelődési házban lettem programszervező. Azonban ahogyan munkába álltam, egyből támadások értek a FIB-es, meg a korábbi tevékenységeim végett. Sok volt a „jóakaróm”, akik mindent el akartak követni, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljanak tőlem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindeközben Vajnai Attiláék megkerestek, hogy elszakadt pártjukat segítsem a megyében, még valami civil baloldali összefogásos kezdeményezés is felvetődött, de ebből sem lett semmi. Közeledtek a választások, szerették volna, hogyha képviselő-jelöltséget is vállalnék. Belementem, de aztán a végén visszamondtam. Sajnos nem ment már az egész nekem. Pár kommunikációs dologban segítettem nekik, de aztán szép csöndben abbahagytam. Nem haragban váltunk el, megértették, hogy meg kell tudnom élni. Az egyre sűrűsödő támadások, bántások veszélyeztették az egzisztenciámat, már csak ezért is vissza kellett vonulnom a politizálástól. Megállapodtam a feletteseimmel, hogy befejezem az aktív politizálást és csak kultúrával próbálok meg foglalatoskodni. Így is volt majdnem öt esztendőn keresztül.


- Úgy láttam, ez szinte rád szabott feladat volt, ebben tudtál eredményeket elérni, igaz?

KZ: Valóban így volt. Számos programot, kiállítást, ünnepséget, műsort rendeztem kicsiknek és nagyoknak, klubokat, köröket szerveztem, állíttattam emlékjeleket, ápoltam honvédségi és nemcsak honvédségi hagyományokat, segítettem a nemzeti emlékezet fenntartását, közreadtam számos kiadványt, foglalkoztam idősekkel, fiatalokkal, ekkoriban mélyült el igazán a MEASZ-szal is a kapcsolatom. A munka mellett pedig továbbtanulhattam; ingyen. Hasznos időszak volt. Érdekes lenne részletezni azokat a dolgokat, amiket ekkoriban a művelődési területen csináltam a kollégáimmal, de tudom, erre most nincs mód. Egy biztos, szerettem ezt a feladatot.


-Tudom, hogy szeretted ezt a munkát, hiszen szemmel láthattuk, és gondolom más is látta, ezért ért utol itt is az irigység…

KZ: A munkámmal nem lehetett gond, hiszen azt erőn felül is túlteljesítettem, sőt, más helyett is dolgoztam. Egyszer csak teljesen váratlanul megszüntették a szerződésemet. Úgy volt beállítva a dolog, hogy egy messziről idevezényelt katonaember nejének kell a helyem. Nagyon ügyesen ki volt találva az egész. Álca volt, féltékenységből fakadó politikai arcátlanság állt mögötte. Addigra az intézmény túlságosan összefonódott a személyemmel és egyes politikus urak beijedtek. A különös az volt, hogy szinte majdnem egyidejűleg Gyurcsány lemondásával történt az egész. Tiltakoztam, igazságtalannak tartottam ami velem történt; nagy botrány kerekedett, míg végül visszavettek, de a helyemre felvett személy beosztottjaként. Végig éreztették velem a helyzetemet, ahol lehetett csak gáncsoltak, volt, hogy jelentéseket készítettek rólam. De nem hagytam magamat, tettem a dolgomat tovább, pedig megüzenték, hamarosan jön a „változás”. Jött is, engemet meg végleg menesztettek 2010 nyarán.


-Érdemeid elismerése?

KZ: Jól esett, hogy a „változás” előtt alig egy vagy két hónappal a „Honvédelemért”- kitüntetést kaptam a minisztertől. De számomra a legnagyobb elismerést az jelentette, hogy elbocsátásomat követően is rengetegen megszólítottak az utcán, és köszönetüket fejezték ki, hogy számos kedves levelet, telefonhívást kaptam egyszerű emberektől, akik az alatt a pár esztendő alatt megfordultak a házban, akiket így vagy úgy, de segítettem. Az igazi szívfájdalmam viszont az, hogy a honvédségi kulturális intézményhálózatot felszámolták, egy csomó közösség megszűnt, számos értékes hagyomány odaveszett. Nagy bűn volt a hatalomnak szétverni az úgynevezett HEMO-k rendszerét.


-Aztán újra visszamentél a politikába. Mi vezetett vissza?

KZ: Ha nem rúgtak volna ki, és annyi arcátlan dolog nem ér, akkor nekem soha az életben nem jutott volna eszembe újra beszállni a politikai küzdelembe. Úgy éreztem, annyi igazságtalanság után, a választások közeledtével segítenem kell azoknak, akik végül igazságot szolgáltattak nekem. A helyi szocialistákkal megpróbáltunk fátylat borítani a múltra, és a helyi választásokra koncentráltunk. Elvállaltam a képviselő-jelöltséget. A kampány kellős közepén rúgtak ki az állásomból, elkezdődtek élet-gondjaim, de nem érdekelt, csak a feladatra koncentráltam. A szüleim nagyon mérgesek voltak rám, hogy újból belevetettem magamat. Főleg anyám kárhoztatott, hogy annyi gonoszság után nekem még van illúzióm egyesekkel szemben. Nem foglalkoztam vele.
Újból elkezdett járni az agyam, hogy mit lehetne olyat csinálni, ami lendíthetne a helyi baloldalon, amely kicsit közelebb hozhatná az embereket a csúnya tavaszi kudarc után.

Egyszer csak eszembe jutott, hogy valamikor kutakodásaim közepette rábukkantam a pápai Petőfi Asztaltársaságra, amely az elmúlt század elején egy helyi baloldali közösségként embereket tartott össze, amely rendszeres ankétokkal, felolvasóestekkel, különféle programokkal gazdagította a helyi baloldalt. Valójában a Petőfi Asztaltársaság volt a pápai szociáldemokrata párt elődszervezete. Nekiláttam feleleveníteni, újjászervezni. Azóta is - immár három esztendeje - havi rendszerességgel él, működik ez a beszélgetős, jeles vendégeket felvonultató baloldali-demokrata szellemiségű közösség. A pártszakadással a két pártszervezet, az MSZP és a DK közös működtetésében.


-A Petőfi Asztaltársaság él, de te nem vagy a szocialistáknál. Mi vezetett a DK-ba?

KZ: Nem a karriervágy, az biztos. Főleg manapság baloldaliként, ellenzékiként. Politikai tevékenységért egyszer sem kaptam fizetséget. Nem is gondoltam, hogy kapnom kellett volna. Amikor a 2010-es választások alkalmával véletlenül a megyei közgyűlés kulturális bizottságába bekerültem, akkor is felajánlottam a tiszteletdíjamat társadalmi célra. Igaz, a munkanélküli segély mellé fel sem vehettem volna. Én szívvel-lélekkel végeztem minden tevékenységemet, és ha valami bántott, az igen el tudott keseríteni.

Lényegében az önkormányzati választások után, akkor, amikor szintén megjelent jobbról is, balról is az áskálódás ellenem, főleg amikor átmenetileg a pápai Pedagógus Művelődési Ház intézményvezetője lehettem, és nem kellően álltak ki mellettem elvbarátaim, és szinte semmi segítségre nem számíthattam, akkor azt mondtam - és odahaza az őseim is azt mondták - ne maradjak. Ezt a válást egyébként a korábbiaknál jóval nagyobb lelki tusa előzte meg. De valójában törvényszerű volt. A szocialistáknál a válást követően nekem nem maradt szinte egyetlenegy barátom sem. Mindenki átment az új pártba, a Demokratikus Koalícióba. Viszont már ott voltam a platform megalakulásának perceiben is, tevékeny előkészítője és szervezője voltam a DK létrejöttének. Sajnos, a legtöbb bántást mindig is a saját politikai oldalamtól kaptam. S ebben több volt az ok nélküli, csupán csak irigységből fakadó. Az ellentábortól az ember sejtheti, hogy mit várhat, de a sajátjaitól minden bántás fájdalmas. A DK-ig nem igazán éreztem valódi közösséget, nem éreztem egyfajta szabadságot. A DK-ban összetartóbbak egymás iránt az emberek. A DK minden fityingjét is az egyszerű tagok adják össze, ők tartják el a pártot, és ez így tisztességes. Gyurcsány pedig szerintem egy jó vezető, akit nemcsak azért tisztelek és becsülök, mert pápai, és édesanyámmal gyermekkorukban szomszédok voltak, szinte együtt nőttek fel, és a család egyes tagjaival máig jó a személyes kapcsolat, hanem azért, mert azt a küzdelmet amit folytat, becsülök.

Az elmúlt évtizedben egyetlen karizmatikus baloldali vezető sem akadt rajta kívül. Igaz, miniszterelnöksége alatt volt olyan, amit nem tudtam megérteni, de ma már látom, neki volt igaza sok dologban. Tudom, hogy nem hibátlan politikus és mint minden politikusnak neki is voltak rossz döntései, azonban ő legalább megpróbált reformokat indítani, jó irányba mozgatni az országot. Sajnos a mostani helyzetről ez nem mondható el. 2010 óta teljesen lebontódtak a demokrácia fontos intézményei, egyre csak nő a félelem, a kilátástalanság, a köztársaság értékeinek lőttek. A DK a köztársaság, a demokrácia, az antifasiszta értékek védelmében jött létre, s ezért sok tekintetben szókimondóbb, erőteljesebb, mint más. Ezért tetszik nekem a DK. S még valami: a DK-ban sohasem kérdezték senkitől sem honnan jött, hanem azt nézték, s nézik, hogy az ember mit tud hozzátenni legjobb tudása szerint ahhoz, amiért ez a közösség küzd, vagyis a jövő demokratikus Magyarországáért vívandó küzdelemhez. A DK-ba jöttek balról, jobbról, sokfelől. S mindenki tisztelettel, jóindulattal viseltet a másik iránt.

-És az összefogás?

KZ: Össze kellene fogni. Nem hiába szerveztem már 2004-ben a "Baloldali összefogást!" című konferenciát. De ma úgy látom, csak baloldali összefogás nem elég. Szükség van másokra is. Szélesebb körű összefogásra lenne szükség. Az összefogáshoz szükség lenne baloldaliakra, konzervatívokra, mérsékeltebbekre, szabadgondolkodókra és még számos más értékek képviselőire. Szükség lenne ma mindazon magyarok együttgondolkodására, közreműködésére és cselekedeteire, akik meg akarják javítani, helyre kívánják állítani a köz-társasági rendszert, a demokráciát, a jogállamot, hazánk jó hírnevét itthon és a nagyvilágban egyaránt. A széles ellenzéki oldalnak együtt kellene tudni munkálnia; ez lenne a haza, ez lenne a polgárok érdeke!


-Említetted a katonai sírokat védelmező kiállásodat, más, ehhez hasonló volt még?

KZ: Volt jó pár. De talán a FIB-esként szervezett pápai tiltakozó gyűlés, majd a náci feliratok és jelképek ellen történt feljelentésem emelkedik ki. Amikor a nyilas-hatalomátvétel 60. évfordulóján a Magyar Jövő Csoport nevű hungarista szervezet demonstrációra készült, akkor a Népszava kiadott egy felhívást, amit Pápáról egyedül csak én írtam alá. Akkor úgy gondoltam, cselekednem kell, és megfogalmaztam egy nyílt levelet a helyi jobboldal ifjúsága felé, hogy a nyilas-hatalomátvétel 60. évfordulójának napján, október 15-én, Pápán, a Holokauszt-emléktáblánál együtt gyűljünk össze, és közösen mondjunk nemet a fasizmusnak. Az akció megvalósult, a Fidelitast egy fő képviselte. A másik a 2006-os kampány idején történt, amikor önkényuralmi jelképek használata és közösség elleni izgatás bűncselekménye miatt tettem feljelentést a rendőrségen. Ismeretlenek több pápai ház kerítésének falára horogkeresztet festettek „Heil Hitler!”-felirattal, illetve kisebbségeket, és az egyik parlamenti pártot gyalázó feliratok is olvashatóak voltak, úgy mint például: „Kazánba cigányok!”, illetve: „SZDSZ: a magyarellenes párt, cionista csürhék”. A gyűlölködő feliratok igen sok házfalon voltak olvashatóak. A rendőrség ismeretlen tettes ellen nyomozást rendelt el, azonban eredmény hiányában nemsokára megszűntették a nyomozást. A tiltakozásom, feljelentésem jó volt arra, hogy felhívjam a figyelmet, valami nagyon rossz irányba indult el a politikai életben, és gyakorlatilag többeknek színt kellett vallani. A helyi képviselőtestületnek, a városvezetésnek közleményben kellett elhatárolódnia a történtektől.


- A MEASZ-ban számos feladatot vállaltál a közel tíz év alatt. Írtál, szerkesztettél, szerveztél, ötleteltél. Mindig új és új feladatokat vállaltál. Nemrég Radnóti-díjban részesítettünk. Hogy fogadtad ezt?

KZ: Először is hálás vagyok a sorsnak azért, hogy a 68 esztendős MEASZ-nak tagja lehetek. Tényleg végigjártam a ranglétrát, és amikor a MEASZ alelnökének megválasztottak, akkor rendkívül nagy megtiszteltetésnek vettem. A MEASZ tényleg kiállt mellettem a legnehezebb időkben is, illetve a szövetségen belül sok szeretetet kaptam. Amikor a Radnóti-díj odaítélését megtudtam, meglepődtem. Az ünnepélyes átadón megtiszteltetés volt többek közt Farkasházy Tivadar, Sas József, Kiss Péter, Peter Weiss mellett helyet foglalnom, velük együtt átvennem ezt a szép elismerést.

Az ilyen elismerések bizony elgondolkodtatják, kicsit megállásra késztetik az embert. Engemet legalábbis; s felteszi az ember magának a kérdést, tett-e az eddigi élete folyamán valamit annak érdekében, hogy a világ és a holnap jobb legyen? Én úgy érzem, hogy rettenetesen le vagyok ebben maradva! No, de az ilyen díjak ösztökélhetik az embert. Ösztökélhetik arra, hogy még jobban kiálljon a humanista értékekért, embertársaiért, a megalázottakért, honfitársaiért, a békéért, a környezetért, hogy jobban odafigyeljen a folyamatokra. S akkor talán csak hozzá tud tenni valami keveset a jelen és a jövő élhetőbbé tételéért.

Amikor a díjátadásra készülődtem, kaptam egy mondatot útravalónak "valakitől" a zsebembe: Assisi Szt. Ferenc mondta egykor, hogy „egy cseppnyi őszinte szeretet nemesebb tengernyi tudománynál.” Igen, „egy cseppnyi őszinte szeretet”-re lenne ma szüksége a világnak, az emberiségnek, Magyarországnak. Ezért is érdemes dolgoznunk. Úgy éreztem, s úgy érzem, a Radnóti-díjam nemcsak egyedül engemet illet. Illeti közel egy évtizedes tevékenységemet végig kísérő munkatársaimat, küzdőtársaimat, szűkebb környezetem közösségeit, a szülővárosom ellenzéki szervezeteiben velem együtt tevékenykedőket, külön is a pápai Petőfi Asztaltársaságot, és emlékezésképpen mindazokat, akik az életben már nem lehetnek velem. Szóval, elgondolkodtatásra késztetett a díj.


-Hogy látod a hazai antifasiszta mozgalmat?

KZ: Azt hiszem, hogy a MEASZ-nak fontos feladata van ma. Néhány esztendeje nem hiába lett kiegészítve a szövetség neve „Összefogás a Demokráciáért” - névvel. Ezért az antifasiszta összefogásért kell dolgozni. Az antifasiszta mozgalmak mindig is pártállásra, világnézetre és vallásra való tekintet nélkül egyesítették a demokratikus erőket, szervezeteket. Bajcsy-Zsilinszky Endrével vallom, hogy a hazafiság egyszersmind antifasizmust is jelent. Ahhoz, hogy ma tisztességes magyarok tudjunk lenni, tisztességes humanistáknak és antifasisztáknak is kell lennünk. Az antifasizmus nem jobb és baloldaliság, nem politikai, és nem felekezeti hovatartozás kérdése, hanem egy humanista életút. A MEASZ Bajcsy-Zsilinszky Endre Emlékbizottságot teljesen ebben a szellemben szerveztem meg. Az Emlékbizottságot pártpolitikán felül állónak tartjuk. A tagok között baloldaliak, jobboldaliak, konzervatívok, liberálisok, hívő emberek egyaránt helyet foglalnak, jól megférnek egymás mellett. Jelzi ezt az is, hogy az Emlékbizottság tiszteletbeli elnökei: Dr. Horváth János (Fidesz) és Dr. Vitányi Iván (DK) országgyűlési képviselők. Ami őket és a többi tagot összeköti: Bajcsy-Zsilinszky Endre életének, munkásságának tisztelete és emlékezetének továbbörökítése.

Tudom, hogy voltak, vannak olyan hangok, hogy én miért mutatkozok ellenzéki létemre például Horváth Jánossal, hogy legutóbb például miért én nyújtottam át neki a MEASZ elismerését. Én Horváth Jánosban nem a párt-politikust, hanem azt a tiszteletre méltó magyar embert tisztelem és becsülöm, aki a Bajcsy-Zsilinszky-féle eszméket harcosan képviselve fegyvert ragadott a magyar nép szabadságáért, aki ellenállói tevékenységéért lebukva megízlelte a nácik kínzását, a sínylődést, az embertelenséget. Azt a Horváth Jánost tisztelem, aki példát mutatott a nemzeti ellenállásban a vész időszakában, aki életét kockáztatva ki mert állni az ordas eszmék ellen. S ugyanígy tisztelem, becsülöm Vitányi Ivánt is. Megtisztelő számomra, hogy személyesen ismerhetem mindkettőjüket.

Végül, had’ térjek vissza a beszélgetésünk elejére, hogy kit tarthatok még példaképnek. Leginkább Bajcsy-Zsilinszkyt. Ő is sokat vívódott, sokáig keresgélt, sok vargabetűt írt le élete folyamán. Senki sem úgy látja meg a napvilágot, hogy kiforrott nézetei vannak, s a világ is gyorsan változik, ki előbb, ki utóbb jut el bizonyos felismerésekhez. Azt hiszem, én az elmúlt több mint tizenöt esztendő alatt komoly leckéket kaptam az élettől. Rengeteg pofont, csalódást, kiábrándulást. Sokáig kerestem a helyemet, több dologba belefogtam, rengeteget hibáztam, több ostobaságot elkövettem,  tévedtem, s elbizonytalanodtam, de jó pár ideje azon igyekszek, hogy ezeket kijavítsam. Voltaire azt mondta egyszer, hogy bocsássuk meg kölcsönösen az ostobaságainkat. Kérem ezúton is mindazokat, akiket esetleg valaha szóval, cselekedettel, vagy esetleg másként megbántottam, hogy bocsássák meg nekem az ostobaságaimat! Én gyakorlatilag odaadtam a fiatalságomat a baloldalnak, az antifasiszta mozgalomnak. Cseppet sem bánom. Tartalmas volt az eddigi életem, sokat tapasztaltam. A Radnóti-díj átvételekor Bródy János dalának sorai fogtak meg: „Ne törődj vele, hogy mit mondanak / Az vagy, akinek tartod magad / Még akkor is, ha szembe fúj a szél...” Hát, így vagyok ezzel….


Mi az, amire a legbüszkébb vagy? Mi az, amit még szeretnél?

KZ: Büszkeséggel tölt el, hogy a honvédségi kultúra területén egy ideig dolgozhattam, örülök annak, hogy többek közt Ferenczi Sándornak, Sigmund Freudnak, a pápai huszárkaszárnya udvarán kivégzett antifasisztáknak, a hazai zsidó-keresztény párbeszéd előfutárának, Pap Gábor püspöknek, Nagy László és Radnóti Miklós költőknek emlékjeleket kezdeményezhettem,- állíthattam, s mindezekkel a nemzeti emlékezet fenntartásához hozzájárulhattam. Büszke vagyok a pápai Petőfi Asztaltársaság életre hívására, működésére. A jövőben szeretném, ha szülővárosom Holokauszt-áldozatai egy méltó, köztéri emlékművet kapnának sok más magyar városhoz hasonlóan. Szeretném, ha Bajcsy-Zsilinszky emlékhelye is megmenekülhetne, s szeretném, ha szülővárosom egykori polgármestere, a szintén jeles antifasiszta politikus, Sulyok Dezső hazai földben nyugodhatna. Néhány éve édesapámmal és a dunántúli Kerecsényiekkel életre hívtunk egy kis családi-rokoni civil társaságot is, elhatározva, hogy ott, azokon a helyeken, ahová családi - társadalmi, felekezeti - kötöttségünk van, falvakban, városokban, szerény lehetőségeinkhez mérten segítünk történelmi emlékhelyek - síremlékek, emlékjelek - helyrehozásában, ápolásában, gondozásában, és lehetőség szerint újak létesítésében, - e területen is van még tennivalónk.

Köszönöm a beszélgetést!

Hanti Vilmos

 

Forrás: antifasiszta.hu