Joomla Free Template by FatCow Hosting

Ötvenhat négyszer

A Demokrata Info szerkesztője írta saját blogján: "Egy, az 1956 hatvanadik évfordulóján tartott ünnepség végén – két pohár bor között – „ötvenhatosokkal” folytatott beszélgetés során, az „öregek” megkérdezték tőlem, hogy én hogyan éltem meg ötvenhatot. Milyen érzéseim vannak a történések kapcsán. A beszélgetés során elmondtam, hogy nagyon vegyesek a gondolataim, az érzéseim. Személyes élményeim többsége nem jó, de tudom, hogy mi történt, s magamban helyére tettem ami ötvenhatban és ami utána a jeles évfordulókon történt 1996-ban, 2006-ban és a 2016-os történéseket is." A Demokrata Info szerkesztője írta saját blogján: "Egy, az 1956 hatvanadik évfordulóján tartott ünnepség végén – két pohár bor között – „ötvenhatosokkal” folytatott beszélgetés során, az „öregek” megkérdezték tőlem, hogy én hogyan éltem meg ötvenhatot. Milyen érzéseim vannak a történések kapcsán. A beszélgetés során elmondtam, hogy nagyon vegyesek a gondolataim, az érzéseim. Személyes élményeim többsége nem jó, de tudom, hogy mi történt, s magamban helyére tettem ami ötvenhatban és ami utána a jeles évfordulókon történt 1996-ban, 2006-ban és a 2016-os történéseket is."  Lapunk szerkesztőségében úgy döntöttünk, hogy a visszamelékezést közöljük a Demokrata. Info, Évfordulók-naptár rovatában. 

Az általam átélt események leírása előtt szeretném tisztázni, hogy számomra 1956 Márai New Yorkban leírt gondolatait jelenti. 

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták – :

Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Márai Sándor: Mennyből az Angyal ( New York, 1956)

Fontosnak tartom leszögezni, hogy gondolataim megjelentetésének dátuma szándékos: nem október 23., hanem november 4. előestéje.

Nagy Imre rádióbeszédéből idézek:

„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”

(Nagy Imre 1956. november 4-i rádióközleménye)

A november 4-i dátummal is jelezni szeretném, hogy véleményem az 1956-ban történtekről nem a szokásos és általánosan elfogadott. „Lelki-szemeim” előtt látom, hogy néhányan majd az emlékeim elolvasása után ünneprontónak tartanak, mert emlékeim között sok nem tartozik az ilyenkor megszokott ünnepi sablonok, panelek közé, hanem személyes visszaemlékezés, 1956 egy gyerek szemével. Azonban azt gondolom, hogy 1956 alulnézetből is 1956.

 

Sokak számára sok mindent jelent(het) ötvenhat

Ötvenhat jelentéséről évekig azt hallottuk az egykori MSZMP-től, hogy ellenforradalom volt. A jelenkor kormánypártjai szerint forradalom volt és voltak olyanok, akik szerint 1956 októbere az OSE, azaz októberi sajnálatos események jelentéssel bírtak.

S nem kevesen azt gondolják, hogy egy nép szabadságharca volt 1956.

Számomra más volt a súlya ötvenhatnak, akkor 1956-ban, más 1996-ban, 2006-ban, s megint más 2016-ban.

1956-ban, azokban a napokban, Budapesten, nekem személy szerint ötvenhat a szemem kinyílását jelentette.

1996-ban az Egyesült Államokban és Kanadában az ötvenhatban “kitántorgott” emberekkel készített interjúk során az elkeseredést és felemelkedést egy nép szabadság utáni vágyát, vért, sok rossz élményt, de a megmenekülést is jelentette.

2006-ban Budapesten, ötvenhat az utcai hőzöngést és gyujtogatást, az ünnephez nem méltó emberi viselkedést és ismét az 1956-ban átélt félelmet jelentette.

2016-ban pedig azt, hogy jó volt magyarnak lenni New Yorkban.

Elismerem, furcsa ez így együtt, de megmagyarázom.

1956 Budapesten

1956-ban nagyon fiatal voltam. Éppen, hogy „kistini”. Ahogyan pestiesen mondják “inkább teen, mint ager”. Olyan gyerek, akit már érdekel a körülötte lévő világ, olvassa az újságokat, de lássuk be, abból sok nem derülhetett ki. Igy hát a történések ügyében a szülők és az iskolai tanárok véleményére hagyatkozik. S lássuk be, ebben a korban még nem lázad a gyerek, még szinte mindent elfogad abból, amit neki mondanak. Pontosabban ez az a kor, amikor a szem, s az értelem nyiladozni, ébredezni kezd. Nekem 1956 november elején nyilt ki a szemem.

Személyes történetek 1956 októberéből, novemberéből

Ötvenhat számomra úgy kezdődött, hogy huszonharmadikán Rákosfalván voltam édesanyámmal egy távoli rokonunkat meglátogatni. Késő délután elindultunk haza, s úgy döntöttünk, hogy a Keletitől hazasétálunk. Amikor kőrúthoz értünk gyanússá vált, hogy valami nincsen rendben. Az úttesten nem jártak sem buszok, sem villamosok, s autók sem. Az emberek nemcsak a járdán, hanem az úttesten is szinte futva siettek a kőrúton mindkét irányban. Mi a Dob utca felé mentünk. Amikor közelebb értünk láttuk, hogy óriási nagy a tömeg a következő saroknál, a kőrút és a mai Király utca sarkán. Édesanyám a nagy tömeg láttán azonnal beterelt engem a Dob utcába a Városliget irányába. Különben is arra kellett mennünk, mivel két sarokra laktunk onnan. Akkor még nem tudtuk, azóta tudom, hogy a tömeg a Dózsa György útról vonult a Magyar Rádió épülete elé. A Dózsa György úton ledöntötték a Sztálin szobrot és az akkor este elhangzott Gerő Ernő beszéd elleni tiltakozásul vonultak a Rádió épületéhez. S, hogy a Rádiónál mi történt, azt csak később tudtuk meg.

Tüntetők a Majakovszkij, mai Király utca sarkánál. A kép forrása: FORTEPAN archívum

Tüntetők a Majakovszkij, mai Király utca sarkánál. A kép forrása: FORTEPAN archívum


Ehhez szorosan kapcsolódik egy másik történet, amely hozzájárult az említett szemkinyíláshoz.

Édesapám aznap nem volt Budapesten. Miskolcon volt két kollégájával riportokat készíteni a Magyar Rádiónak. Jól emlékszem, ahogyan akkor mondták termelési riportokat készítettek a vidéki tűzoltóságról, édesapám, szerkesztőként, Kállai István (a későbbi Jászai-díjas író) riporter és egy technikus kolléga (aki a sofőr is volt egyszemélyben) társaságában. A rádió közvetítőkocsijával voltak Miskolcon. A közvetítőkocsiról tudni kell, hogy az egy eredetileg kiszuperált katonai dzsip volt.

Kevesen tudják, hogy 1956 eseményei október 23-án délelött egy diáktüntetéssel Debrecenben kezdődtek el. Miután édesapámék értesültek arról, hogy Debrecenben mi történt, azonnal elindultak Budapestre. Késő este érkeztek meg, először a közelünkben lakó riportert, majd édesapámat hozta haza a kocsi, majd a sofőr – technikus kolléga elindult, hogy bevigye a kocsit a Rádió garázsába, de oda már nem jutott el. Utólag tudtuk meg, hogy a sofőrt elzavarták, s a kocsit felborították.

Ekkor már harcok voltak a Rádió épületénél.

Budapest Bródy Sándor utca 5-7., Magyar Rádió a harcok után. A kép forrása: FORTEPAN archívum.

Budapest Bródy Sándor utca 5-7., Magyar Rádió a harcok után. A kép forrása: FORTEPAN archívum.


Másnapi élményem, hogy kimentem az erkélyünkre, mert kiabálásra lettem figyelmes. Úgy 15-20 fiatal egy magyar zászlót állt körül. Az egyikük kezében egy bicska volt. A bicska életlen lehetett, vagy a vászon erős, ellenállt. Végül is persze sikerült kivágni a címert a zászlóból. S felhangzott az ötvenhatban sokat hallott csatakiáltás: “Aki magyar, velünk tart!”

Ekkor láttam először, a később ötvenhat jelképévé vált lyukas zászlót.

A jelképpé vált lyukas zászló. A kép forrása: internetA jelképpé vált lyukas zászló. A kép forrása: internet


A következő, amire a mai napig élesen emlékszem, annak a dátumát nem tudom pontosan behatárolni, de, hogy az elkövetkező napok egyikén történt, abban biztos vagyok. Édesapámmal elindultunk vásárolni. Kenyér helyett azonban számomra egy mai napig szomorú emléket jelentő dolgot találtunk. A kép élénken él bennem. A Király utca és az Oktogon között óriási nagy füstre lettünk figyelmesek. Közelebb érve láttuk, hogy a Kőrút közepén egyre magasabban csapnak fel a lángok. Könyveket égettek. A sarki könyvesboltból fiatalok – nálam talán hat-hét évvel lehettek idősebbek – könyveket hordtak ki és dobták őket a tűzre.

Ekkor láttam életemben először és azóta is utoljára könyvégetést élőben.

Könyvégetés után. Helyszín Budapest VI. Teréz (Lenin) körút – Dohnányi Ernõ (Szófia) utca sarka. A kép forrása: FORTEPAN archívum.Könyvégetés után. Helyszín Budapest VI. Teréz (Lenin) körút – Dohnányi Ernõ (Szófia) utca sarka. A kép forrása: FORTEPAN archívum.

A képen a Csengery utca és Dob utca sarok, a VII. kerületi tanács egykori épülete. A felvétel 2014-ben készült, ekkor a házon még láthatók voltak az 1956-ból származó sérülések.A következő emlékem november negyedike utáni. Kimentem lakásunk erkélyére körülnézni, mert zajt hallottam. A zaj forrása egy tank volt. Az utcánk nem egy széles utca. Ennek ellenére meglehetősen nagy sebességgel jött a házunk felé a tank.

Az emlegetett erkély. A felvétel a ház renoválása után készült 2014-ben.Édesapám azonnal bezavart a belső szobába, s kezdte becsukni az erkélyajtót. Én már a másik szobában voltam, amikor óriási nagy durranást hallottam az utcáról, s a szomszéd szobából pedig egy valami neki csapódott az ajtónak. A valami, az valaki volt. Édesapám a maga közel száz kilójával a légnyomástól neki repült a szobaajtónak. Szerencsére az ijedtségen kivül nem lett semmi baja, nem úgy a szomszéd épületnek, amelyen a belövés nyoma még évekig meglátszott. A szomszéd épület, amit a tank lőtt, az a VII. Kerületi Tanács épülete volt. Másnap tudtuk meg, hogy az épületben fegyver és lőszerraktár volt, mint ahogyan a mi házunk tetejére géppuska fészket és a negyedik emeletre lőszerraktárat telepítettek.

Ekkor láttam először élőben, élesben gépkarabélyt, pisztolyokat.

Ekkor költöztünk le a pincébe!

Nemcsak mi, de a ház összes lakója. Az elkövetkező napokat a pincében éltük végig. Az egyik nap a házunkból az egyik lány, nagyon jóban voltunk – ha jól emlékszem akkor volt 16 éves – ki akart menni a házból kenyeret keresni. Nem jutott messzire. Csak kinézett a kapun, s akkor újraszületett. A szemből jövő házból érkező lövedék nem találta el, csak a kabátja hajtókáját.

Ekkor találkoztam először úgy a halál szelével, hogy akár én is ott lehettem volna.

A pincei élet nekem újdonság volt, szüleim elmondása szerint ők ezt a háború alatt már átélték. A pincei élet nehezen élhető, különösen akkor, ha tudjuk, hogy mellettünk, felettünk lőszeres-hordók, ládák vannak.

Mint említettem, a mellettünk lévő ház a tanács épülete volt, a pince folyosónk végében pedig egy nagy vasajtó volt, ami a szomszéd ház légópincéjébe – szintén fegyver és lőszerraktárként üzemelt – nyílott.

Nem volt áram, nem volt közvilágítás, gyertyával világítottunk. Ez önmagában elég félelmetes, különösen akkor, ha a gyenge világításban azt látjuk, hogy nyílik a vasajtó, s belépnek rajta álig felfegyverzett emberek. Az egyikük odalépett a mellettem álló édesanyámhoz és ráfogva fegyverét közölte, vagy ideadod a gyertyádat, vagy azonnal lelőllek. Anyám persze azonnal átadta a gyertyát, a fegyveresek sarkon fordultak és elmentek, át a vasajtón.

Mi ott álltunk egymás mellett a koromsötétben és néztünk a bezáródó vasajtó irányába.

Nem láttunk semmit, nem szóltunk semmit. Néztünk a semmibe. Megfogtam Anyám kezét. Remegett. Az enyém is.

Amikor úgy tűnt, hogy az élet valamelyest normalizálódik, már nem hallottunk lövéseket, nem hallottunk tankdübörgést, akkor úgy gondoltuk, hogy felköltözhetünk a pincéből.

Már áram is volt, sőt rádióadás is. Igaz csak zenére emlékszem, semmi másra. Az idősebbek, bátrabbak kimerészkedtek az utcára. Így kenyér is került az asztalra. Este vacsoráztunk a lakás talán legbiztonságosabb, az utcai fronttól legtávolabbi pontján, a konyhában. Édesanyám megkent egy szelet vajas-kenyeret és odaadta nekem, mire szemrehányóan néztem rá, s tettem egy megjegyzést: csak üres vajas kenyér?
Mire édesapám egy akkora pofont kevert le nekem, hogy ma, több évtizeddel a történés után is emlékszem rá.

Ekkor nyílt ki a szemem teljesen.

1996 az Egyesült Államokban és Kanadában

1996-ban abban a szerencsében volt részem, hogy eljutottam az USA-ba és Kanadába egy dokumentum filmet forgatni. Ekkor találkoztam USA-ban, Kanadában élő magyarokkal és elkészült a “Magyar karrierek az új világban” című filmem.

A számomra legemlékezetesebb két interjút egy szegedi származású statisztikussal, illetve egy New York-ban élő magyar írónővel készítettem.

A szegedi származású statisztikus, Fellegi Iván 1956-ban harmadéves matematika szakos egyetemi hallgató volt , amikor kinyílt a határ, s úgy döntött, hogy elindul nővére után, aki akkor már Bécsben volt.

Elmesélte, hogy egy nyitott teherautón egy piros színű bőrkabátban egy bika társaságában lépte át a határt. Teszem hozzá, talán jobban félt a bikától, mint a határátlépéstől. Persze akkor tárt karokkal fogadták a magyar menekülőket.

Fellegi Iván, a Kanadai Statisztikai Hivatal elnöke hivatalában.Hosszabb bécsi tartózkodás után sikerült neki is és nővérének is kijutnia Kanadába. Nővére cselédként helyezkedett el, ő is dolgozott, hogy mindketten elvégezhessék az egyetemet. Nővére orvos lett, míg ő befejezte a matematika szakot és elhelyezkedett statisztikusként a Kanadai Statisztikai Hivatalnál. Fellegi Iván nyugdíjba vonulásáig ott dolgozott. 1985-2008 -ig – így az interjú idején is – a Kanadai Statisztikai Hivatal elnöke volt. A wikipédia róla szóló szócikke első mondatában az olvasható, hogy “magyar-kanadai statisztikus”.

Feltettem a kérdést: minek érzi magát, magyarnak, vagy kanadainak? S kiváló, hibátlan magyarsággal a következő választ adta: “Sose tagadom le magyar származásomat, Sose tagadom le, hogy Szegeden születtem, de életem nagyobb részét én már Kanadában éltem le. Én már kanadai vagyok.”

Claire Kenneth, a világhírű magyar származású írónő. A kép forrása: internetUgyanebben a filmben szólalt meg egy másik riportalanyom, a világhírű írónő, Clair Kenneth.

Könyvei számos angol nyelvű kiadást értek meg. Nagyon büszkén mesélte, hogy az angol királynő magán könyvtárában is megtalálhatók regényei. Magyar származásáról kevesen tudtak az USA-ban, a New York-i magyarságon kívül. Bronxban, annak legszebb részén, Riverdale-ben lakott egy Hudson folyóra, a George Washington hídra néző nagyon szép lakásban.

A neki is feltett, a magyarságát firtató kérdésemre szintén jó magyarsággal így válaszolt: “Én arra vagyok a legbüszkébb, hogy az unokám karácsonykor magyarul énekli a mennyből az angyalt.”

“Bezzeg-ék”

A tapasztalatom szerint USA-ban, Kanadában sok “bezzeg” él. Ezek közül számosan még a háborút követően, illetve leginkább 1956-ban jutottak ki az amerikai kontinensre.

Itt bezzeg-éknek nevezik azokat a magyarokat, akik úgy kezdik mondandójukat, hogy “bezzeg az én időmben. Bezzeg akkor sokkal nehezebb volt, mint manapság”. S az igazság az, hogy nincsen teljesen igazuk. Ugyanis, főként az ötvenhatosokat, ha nem is várták, de menekültként befogadták.

A számot pontosan nem ismerem, de a nagyságrendet igen: 1956-ban az USA-ba mintegy harmincezer – ma úgy mondanánk – migráns, saját magukat emigránsnak nevező magyar érkezett.

A legutóbbi népszámlálás adataiból tudjuk, hogy az USA-ban egymillió négyszázezeren vallják magukat magyar származásunak. Ennek fele New York, New Jersey és Connecticut államokban él.

1996-ban, számos bezzeg-et leszámítva, akik egyértelműen visszasírták a második világháború előtti életüket, a többség igyekezett beilleszkedni az amerikai társadalomba, megtanult angolul, elhelyezkedett, vagy céget alapított, s tisztességesen, jól élt.

 A budapesti TV-Székház ostroma 2006. (fotografika)A budapesti TV-Székház ostroma 2006. (fotografika)

2006 Budapesten

Az ötvenedik évfordulót Budapesten „ünnepeltem”. Csendben, otthon a feleségemmel kettesben. Ugyanis engem teljesen lebénítottak az ünnep kapcsán Budapesten történtek. Két-három napig ki sem léptem az utcára. Igaz, nem vonultunk le a pincébe. Modern lakótelepi lakásunknak nincs is pincéje. Ebben is változott a világ. Azonban leginkább abban, hogy a történelmet a televízión élőben nézhetjük.

Azt, hogy a televízió élőben közvetíti a történelmet, azzal először az öböl-háború kapcsán szembesültem. Akkoriban Tel Aviv bombázását a CNN élő helyszíni közvetítésben sugározta. Ott ültem a televízió előtt és néztem, hogyan csapódik be egy scud rakéta Tel Aviv külvárosába. Napra egy évvel később, abban a szerencsében volt részem, hogy részt vehettem egy szemináriumon, ahol az izraeli televízió kettes csatornájának intendánsa és a CNN vezető riportere személyesen vitt fel bennünket annak a tel avivi szállodának a tetejére, ahol a CNN kameraállása volt a háború idején.

Mi is forgathattunk abból a kameraállásból. Igaz, akkor a békés, immár helyreállított várost. Egy adásban aztán Budapesten bemutattam két fényképet. Az eredeti képernyőképet a háborús és az általam ugyanabból a kameraállásból készített felvételt a békés városról.
A történet, illetve azt megélni, akkor és ott hátborzongató volt.

Ugyanezt a borzongást éreztem amikor a budapesti televízió élő helyszíni közvetítést adott az Andrási úton törő-zúzó tömegről, majd a Kossuth Lajos utca egyik erkélyén elhelyezett kamera-állásból nézhettük, nézhettem végig a saját karosszékemből a vonuló tömeget, s láttam a vízágyút a budapesti utcán működés közben.

S ugyancsak élőben követhettem a Szabadság téri közvetítésből a TV székház ostromát. Láttam a kiállított, működő tankot a Deák Ferenc téren, s láttam a rendőrök arcára kiülő a félelmet. Ez utóbbit, hogy igen, jól láttam a félelmet, azt egy fiatal rendőr, korábbi főiskolai tanítványom későbbi személyes beszélgetésünkkor meg is erősítette. Személyesen elmondta, hogy igen, bizony ott a tv-székháznál ők a közrendőrök, féltek.

Nem tudok szabadulni attól, hogy 2006-ban ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint amit 1956 november elején átéltem. A félelem nem jó szó, kevés ennek az érzésnek a kifejezésére.

Különösen az elhangzott magyarázatok – leírom: a hazugságok – miatt félelmetes ez az érzés.

Elhangzott, hogy „a kormány lövetett a békésen vonuló tömegre”. A televízió közvetítésből láttuk, hogy a tömeg minden volt, de nem békés.

A televízió közvetítésből láttuk az utcakövek felszedését, láttuk ahogyan a széttört utcabútorokkal felfegyverzett tömeg megfélemlített mindenkit, aki az útjába került.

A televízió közvetítésből láttuk a rendőrség fellépését, a vízágyúzást, a könnyfakasztó bombák és a gumilövedékek kilövését. Rendőr-szakmailag nem tudom megítélni, hogy arányos, szabályos volt-e a rendőrségi fellépés.

Elfogadom, lehettek, voltak rendőri túlkapások, de az viszont tény, hogy a televízió közvetítésből bárki láthatta, hogy a tömeg nem békésen tüntetett, hanem láthatóan rombolni akart. Ez ellen pedig a világon mindenütt a rendőrségnek fel kell lépnie.

Ahogyan 2006-ban „ünnepelték” 1956 ötvenedik évfordulóját, az úgy gondolom, hogy szégyen, s az ünnep, ötvenhat eszméjének megcsúfolása volt.

Az elszabadult, nem működőnek kikiáltott, ámde mégis mozgó tank, működés közben Budapesten 2006-ban a Deák téren. A felvétel egy korabeli tv-adásból származik. A kép az interneten látható. 1956 ötvenedik évfordulóján Budapesten, 2006-ban. A felvétel egy korabeli tv-adásból származik. A kép az interneten látható.1956 ötvenedik évfordulóján Budapesten, 2006-ban. Az elszabadult, nem működőnek kikiáltott, ámde mégis mozgó tank, működés közben, a Deák téren. A felvétel egy korabeli tv-adásból származik. A kép az interneten látható.

2016 New Yorkban

1956 emléke élénken él az amerikai magyarok között, s talán az amerikaiktól sem idegen. Számos rendezvény idézte fel a hatvan évvel ezelőtt történteket. Volt ünnepi filmvetítés, bemutatkozott a magyar zene, a magyar tánc, a magyar kultúra. Volt hivatalos állami fogadás a New York-i Konzulátuson, annyi résztvevővel, hogy a Konzulátus Bartók termébe a meghívottak el sem fértek.

1956 hatvanadik évfordulója New Yorkban ért. Tudósítóként számoltam be a magyar olvasóknak arról, hogy hogyan ünnepelték 1956-ot az Egyesült Államokban.

Az ünnepi héten sok minden rólunk magyarokról, Magyarországról, s a szabadságról szólt szólt az Egyesült Államokban.

1956 emléke élénken él az amerikai magyarok között, s talán az amerikaiktól sem idegen. Számos rendezvény idézte fel a hatvan évvel ezelőtt történteket. Volt ünnepi filmvetítés, bemutatkozott a magyar zene, a magyar tánc, a magyar kultúra. Volt hivatalos állami fogadás a New York-i Konzulátuson, annyi résztvevővel, hogy a Konzulátus Bartók termébe a meghívottak el sem fértek.

Talán az egyik legsikeresebb esemény a Budapesti Fesztiválzenekar ünnepi koncertje volt, amit stílszerűen a New York-i Főkonzulátus Bartók-termében tartottak.

Hatvan év után New Yorkban újra ledőlt a Sztálin-szobor!

Három estén keresztül a Brooklyn híd lábazatára történő fényfestéssel, videó-vetítéssel emlékeztek 1956-ra és szerették volna bemutatni az amerikai közönségnek, hogy mi is történt Magyarországon 1956-ban.Három estén keresztül a Brooklyn híd lábazatára történő fényfestéssel, videó-vetítéssel emlékeztek 1956-ra és szerették volna bemutatni az amerikai közönségnek, hogy mi is történt Magyarországon 1956-ban.

2016 október 23-án szép őszi időben került sor arra az ünnepségre, ahol bemutatták az öszegyült közönségnek, zömében 1956-os magyaroknak, azt az emlékművet, amely méltán fogja emlékeztetni az amerikaikat, az utódokat az 1956-ban történtekre New Yorkban.

Telt ház fogadta a Magyar Nemzeti Táncegyüttes táncosait New Yorkban, de táncoltak a torontói, a new brunswicki, buffalói, ohayoi, a chicagói, a detroiti, a pittsburghi és a wasinghtoni közönség előtt és tartottak egy néhány perces bemutatót a New York-i Times Square egyik zebráján is. A New York-i előadás egyik nézője így lelkesedett az előadás láttán: “A tánc magával ragadó, a zene lélekemelő, a cimbalom szóló pedig könnyeket csal az ember szemébe… “ Öröm volt nézni, hogy az előadás közönsége a finálét állva tapsolta végig.

Az ünnepi magyar rendezvények sorát az ENSZ Közgyűlési termében rendezett koncert koronázta meg. A FREEDOM FIRST című koncert a magyar zene ünnepe volt. Fellépett a Magyar Állami Operaház zenekara, az est sztárvendége Rost Andrea volt, s rajtuk kívül még dán, ausztrál és koreai vendégművészek is szerepeltek az estén.Az ünnepi magyar rendezvények sorát az ENSZ Közgyűlési termében rendezett koncert koronázta meg. A FREEDOM FIRST című koncert a magyar zene ünnepe volt.
Fellépett a Magyar Állami Operaház zenekara, az est sztárvendége Rost Andrea volt, s rajtuk kívül még dán, ausztrál és koreai vendégművészek is szerepeltek az estén.

A szabadságot, Magyarországot, kedves szavakkal köszöntötte Ban Kin-moon a leköszönő ENSZ főtitkár. A koncert nemzetközi közönsége kíváló képet kapott a magyar zenéről, a táncról, a magyar kultúráról.

Egy koncertvendég véleményével lehet a legjobban jellemezni az ünnepi hét történéseit, „különösen az ENSZ beli koncerten, de igazán az egész héten jó érzés volt magyarnak lenni New Yorkban.”

Szóval lehet így is ünnepelni.

Egy koncertvendég véleményével lehet a legjobban jellemezni az ünnepi hét történéseit, „különösen az ENSZ beli koncerten, de igazán az egész héten jó érzés volt magyarnak lenni New Yorkban.”

Kérdés(ek) a végére

Márai kérdése még mindig kérdés: “… most sokan kérdik mit történt?” A kérdésem a végén ugyanaz, amit az elején feszegettem: kinek mit jelent, jelentett 1956?

Az én lehetséges válaszom: sokaknak, sok mindent. Az emberi habitusok, értelmek, világnézetek szerint, mást és mást.

Nézzük a két végletet:
A mai napig hallható vélemények szerint, ekkor 1956-ban szabadultak fel és indultak újra útjukra az elfojtott horthysta, illetve a Magyarországon meglévő, titkolt latens náci nézetek.

Más vélemények szerint 1956 szándéka a szocialista (érdekes ma kommunistának mondják) nézetek, ideológia megreformálásának szükségességét kívánta érvényre juttatni. Ezt képviselte Nagy Imre, akiről manapság egyre kevesebbet beszélnek 1956 szónokai.

Vegyes a kép.

1956 október 23-a, talán az első egy-két mozzanatát leszámítva nem volt a felszabadultság örömünnepe, pedig akkor és ott sokan azt hitték, hogy az lesz.
Mint sok más hasonló szabadságharcot ezt is leverték. 1956 mégis ott van az emberek pozitív emlékezetében, mert példát mutatott arról, hogy ha a nép másként akarja, mint vezetői, akkor azt meg is tudja mutatni, s talán (?) érvényesíteni is tudja akaratát.

Azonban ez már újabb kérdéseket vet fel: miért csak utcai tüntetések, fegyveres harcok árán lehet a vezetéstől eltérő gondolatoknak nézeteknek érvényt szerezni?

Nem lehetne ezt békés demokratikus úton megtárgyalni, megoldani?

Miért kell ehhez annyi vérnek hullnia, annyi életnek megszakadnia?

A kérdésekre a választ sajnos én nem tudom. Talán majd utódaink megtalálják a helyes választ és megoldást erre is.

2016. November 4.

Barát Tamás

 

Az írás eredetije a szerző blogján jelent meg. Ide kattintva elérhető.