Joomla Free Template by FatCow Hosting

Civilkönyv

Lendvai Ildikó fotó Vajda JózsefLendvai Ildikó volt MSZP képviselő kötete a „Civilkönyv”, 2017. június elején jelent meg. Erről írt recenziót Friss Róbert a Népszavában.


Igaza is van, meg nincs is Lendvai Ildikónak, aki húsz évig volt parlamenti képviselő, és 2014-ben nagyon nehezen szabadult el a Háztól.
Mert, „szemben az épeszű állampolgárokkal” „szenvedélybetege” volt a parlamentnek, „még szerepének kiüresedése, vitáinak eldurvulása, ellaposodása idején is”. Lendvai Ildikó csak kicsit téved: ő, mint korosztályának annyi tagja, nem csak, vagy főként nem az épületet szerette, hanem a parlamentarizmust, azt a demokráciát, amelyet lassú érlelődéssel ez a nemzet 1990-ben visszahódított magának, s amitől éppen a Fidesz-generáció fosztja meg 2010 óta.

Maga Lendvai bizonyítja ezt be a Facebookra és a Népszavába hetente írt tárcáinak gyűjteményében, amikor leírja, hogyan járta végig, a pincétől a padlásig kedves Házát az utolsó ülésnapján, az „abnormálisan” sok két évtized után, önmagán is erőszakot téve, mert felismerte: „nem jó, ha a politikai elit megmerevedik, bezárkózik, odafagy a székekhez, ha mindig Dr. Ugyanaz vitatkozik egy másik Dr. Ugyanazzal. Már félszavakból is értik egymást, és minden egyes félszót unnak. Baj, ha leáll a közéleti mobilitás, és nem jön folyamatos vérátömlesztés a civil világból, a szakmai műhelyekből. Akkor a politizálásból kimaradó külvilág feszültségei felgyűlnek és egyszerre robbanthatják ki a bentieket a parlamentből”.

A szerző e bevezetőnek szánt fejezetben, látható eleganciával foglalja össze azt, hová vezethet az a Fidesz-kurzus, amely mindent megtesz, hogy önmagát totálisan – nem csak, mint politikai rendszert - az országra erőltesse. És ezt azért – a közvélemény-kutatások eredményei ellenére sem neveznénk sikernek.

Lendvai – félelmei ellenére - ezzel a világgal szakított, hogy aztán megtapasztalja, hogy „a parlamenten kívül is van élet, sőt közélet”. S bizony nem csak ő, hanem kicsit mi is „mázlisták” vagyunk, hogy „épp ekkor költözött ki a politika lelke” is a civil világba. Megkaptuk cserébe Lendvai civil írásait, hogy tudjuk, mi, civilek, miért is tagadjuk meg - nem a demokráciát, hanem - ezt a „parlamentarizmust”.

Lendvai Ildikó tehát újra civil lett, pedig hivatásos politikai életében megjárta a legmagasabb grádicsokat is. Így lett újra civil, aki egy közülünk, s akinek a szavát több mint érdemes meghallani, gondolatait megfontolni.

Hogy mi volna ez a „civilség”? Egy 2014-es írásában (Egy saroknyit érted), azt írja: életében először elmegy a Pride-ra, bár korábban nem járt ott. Egy saroknyit megy mindenkiért, akit oktalanul és méltatlanul sérelem, gúny ér, egy saroknyit a cigányokért, egyet a zsidó származású vagy vallású magyarokért, egyet a nőkért, a „legnagyobb kisebbségért”, egyet a fogyatékosokért, egyet a mellőzött fiatalokért és idősekért, a kisegyházakért, a pápa tiszteletére, egyet Európa himnuszának igazáért. Aztán egyet az igazi erkölcsért. Igaza van: sok kis sarok, de egyetlen út, amelyet Lakner Zoltánt parafrazeálva – „Nem áll melléd senki, ha nem állsz ki magadért” – úgy összegez: „nem áll melléd senki, ha nem állsz ki másokért”.

Lendvai lebilincselő stílusban, könnyed kézzel ír, van öniróniája, amivel önmagát nézi, iróniája, amellyel környezetére tekint és vitriolja, amellyel ellenfeleit illeti. Tiszta logikával, átlátható, mély tömörséggel fogalmaz, ami csak egyet mutat: a fejében, a gondolataiban, értékeiben is mérhetetlen nagy rend van.

Hogy pedig miért ír? Amiért mindannyian. Azért, amit Darvas Ivántól idéz. A színész, amikor megkérdezték, politikusként miért hányja a borsót a falra a parlamentben, csak annyit mondott: „addig kell a borsót hányni a falra, amíg a fal össze nem omlik”.

Lendvai Ildikó makacs tisztességgel teszi a dolgát, lépegeti az utcasarkokat, hányja a borsót. És ez nagyon nem kevés ebben a világban.

Friss Róbert