Joomla Free Template by FatCow Hosting

Konok Péter író, történész - Libik György díj 2017

Konok Péter történész - fotó Láng JuditSágvári Endre antifasiszta mártír halálának 73. évfordulóján 2017. július 27-én, 17.30 órakor, az egykori fegyveres harc helyszínén megemlékezéssel egybekötve Libik György díjjal tünteti ki KONOK PÉTER író, történészt a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete. (NITBSZ) Helyszín: Remiz Kávéház, 1021. Budapest, Budakeszi út 5. 
A Társaság 2012-ben, Dr. Donáth Ferenc elnök ötlete nyomán alapította a Díjat, Raoul Wallenberg munkatársaként, Ságvári Endre harcostársaként, a bátorságáról híres sportoló emlékére. 
A díjban azok részesülnek, akik a szabadságért, és a demokratikus újrakezdésért kockázatot vállalnak, szembeszállnak az erőszak, a rasszizmus, a diktatúra képviselőivel. A díjátadáson részt vesz az 1956-ban Párizsba emigrált és húsz éve hazatelepült Libik André filmproducer – Libik György öccse is.
A korábbi díjazottak Andrassew Iván író, publicista, Csillag Ádám alternatív Pulitzer díjas dokumentumfilmes, Szele Tamás író, újságíró, publicista, Tamás Gáspár Miklós filozófus, író, publicista, és Láng Judit író, újságíró, publicista voltak.

KONOK PÉTERSÁGVÁRI ENDRÉRŐL
Zsidó családban született Budapesten, 1913-ban, akkor még nem tűnt a dolog annyira veszélyesnek,

de jött a háború apja liberális ügyvéd,

anyja ismert feminista aktivista,

egyetemistaként marxista lett,

szociáldemokrata, a rémes világ

egyre jobban beszűkült körülötte

ő pedig tenni akart, nem csak

okolni, így lett kommunista,

így lett ellenálló, illegális lett

minden szempontból, nevei

szaporodtak, ahogy új

találkozókra osont,

közellenség, az lett;

ellenség, hát mi a köz?

végül minden

egyetlenegy

jó célzott

lövésre

szűkült

pont

.

pont

a végén,

pedig ő lehetett,

(lehetett volna) oktató,

házmester, vagy az ÁVH parancsnoka,

agyonkínzott rab az ÁVH pincéjében, elégedett pártnyugdíjas az aligai üdülőben,

vagy belső ellenálló egy újraszűkülő, rémes világban, halálra ihatta volna magát

a többi, kudarcos világmegváltóval, élhetett volna a szovjetunióban, amerikában, ausztráliában, bárhol, még itt is,

lehetett volna nyugati marxista, vagy

hazai sztálinista, titokban szociáldemokrata,

de lelőtték, hát szobor lett, zászló; állították,

lobogtatták, hogy utóbb ledöntsék, végképp

eltöröljék újra szűkülnek itt mindig

a rémes világok, még nem lőnek

még nem lőnek

még nem

lőnek

pont

.

*****

KONOK PÉTER EGYIK ÍRÁSA A HUPPA.HU-N

Egon Schiele A szék és a kancsó szerves mozgása "A jegyző később lakossági nyomásra záratta be egy évre a bárhelyiséget, mivel több környékbeli lakó állítólag rettegett az itt találkozó bölcsészektől..." - írja az Auróráról a Magyar Nemzet.

A bölcsészek kétségkívül félelmetes népség. Tudom, mert én is az vagyok, néha reggelenként tükör nélkül mosok fogat, mert nem akarom felizgatni magam.
Emlékezetes, hogy néhány éve például bölcsészcsürhe támadott meg békés focidrukkereket.
A szép, új stadionjukban nyugodtan szotyolázó-zsidózó drukkerek hirtelen azt vették észre, hogy a biztonságukat óvó rendőrök eltűnnek, majd hipszterszemüveges, lódenkabátos fiatalok özönlenek be otthonosan összeokádott szektoraikba, és Bourdieu-szövegekkel, rímtelen versekkel, méretes metrumokkal, és festmények reprodukcióival hadonásznak.„Szörnyű volt – nyilatkozott még mindig elcsukló hangon Brutál „Szecskavágó” István, a Felcsút vezérszurkolója, akit a helyszínen felállított egyik mobil mentális elsősegélyhelyen ért utol riporterünk. – Mindenfelé latin szavak, ködös axiómák, hosszú körmondatok és érthetetlen szillogizmusok röpködtek. Egy 35 kilósnak látszó, feketére festett hajú lány megfenyegetett, hogy kielemzi az egómat!”
A megfélemlített szurkolók egymást eltaposva menekültek a stadionból, többen nyolc napon túl gyógyuló kulturális sérülést szenvedtek. Egy ultrának Egon Schiele „A szék és a kancsó szerves mozgása” című festményének színes nyomatát tartották az orra elé, ő jelenleg még kómában van.
A helyszínre gyorsan kiérkezett a TEK Kultúraelhárító Kommandója, akik a sérült drukkereket elsősegélyben is részesítik: éppen a „Ria-ria, hőőő-hőőő, zsuppsz!” című nótát énekeltetik velük, és a Kerényi-művésztelep képeiről készült diákat vetítenek.
„Sajnos, egyre gyakoribb az efféle értelmiségi huligánkodás – mutatott rá Dr. Nófjúcsör Ernő, az EMMI bölcsészbűnözés elleni fellépésért felelős frissen kinevezett államtitkára. – A kormány eltökélt szándéka, hogy rövid időn belül az utolsó egyetemet is megszünteti, és így kifüstöli fészkükből ezeket a tücsökhordákat.” 

*****

DONÁTH FERENC A NAGY IMRE TÁRSASÁG BUDAPESTI SZERVEZETÉNEK (NITBSZ) ELNÖKE:
Kedves Ságvári Endre! Tudom, hogy jobban zavarnak méltatóid, mint bírálóid, de családi jogon - egykori sors és küzdőtársadat; apámat azok zárták a börtön mélyére, akik Téged akkor éppen ünnepeltek, - engedd meg, hogy évfordulódon ismét zaklassunk. 
Nem fogunk hallgatni a napjainkban dúló antiszemita propagandáról, nem hagyjuk szó nélkül a menekültek kínzását, és tiltakozni fogunk a Ligetvédők elleni ügyészségi feljelentés miatt is. Ez utóbbi kapcsán a Markó utcába sétálunk, hogy tüntessünk a korrupt, részrehajló ügyészek ellen. Találkozunk!

*****

libik andréLIBIK ANDRÉ KALANDOS ÉLETÚTJA

André hat földrész hetvenegy országában járt. Oknyomozó riporterként és filmproducerként sokszor került életveszélybe. Élt Magyarországon kívül Svájcban, Franciaországban, Nigériában és Németországban. Megismerte Hollywoodot és beszélgetett a Harmadik Birodalom főszereplőivel. A kíváncsiság hajtotta, amely szerinte a legfőbb erény.

LIBIK ANDRÉ EMLÉKSZIK BÁTYJÁRA, LIBIK GYÖRGYRE:

„Libik Gyuri 1919-ben született, nálam tizenhárom évvel volt idősebb. Fiatalon kalandozott – több gimnáziumból kirúgták, aztán beállt a műegyetemre gépészmérnök hallgatónak.

Imádott síelni. Akkoriban ezt a rendkívül elit és drága sportot csak azért engedhette meg magának, mert apánk gazdag üzletemberként finanszírozta a sportkarrierjét. Nagyon jó síelő volt, két olimpián is indult a magyar válogatott csapatában.

Rózsadombon volt a villánk, a Fillér utca és a Bimbó út sarkán, pont szemben a Dréher kastéllyal. Gyuri az erdélyi hegyekbe járt felkészülni a versenyekre, ahol 1942-ben megismerkedett egy nagyon csinos, szintén fantasztikusan síelő kislánnyal, akit úgy hívtak, hogy Szentgyörgyi Kornélia. (Nellinek szerette, ha szólítják.) Ő volt Szentgyörgyi Albert egyetlen lánya. Udvarolt Nellinek, aztán elvette feleségül. Albi bácsi a házasságba nem csak hogy beleegyezett, hanem nagyon örült neki, szerette Gyurit: ő is síelt, ha nem is olyan fantasztikusan, mint az én drága testvérem.

A bátyám 1943-ban belépett a kommunista pártba, és fegyveres ellenálló lett belőle. Én magam láttam kézigránátot, pisztolyt nála. Egy akciójáról is tudok: a Gellért szálló előtt volt egy német légelhárító ágyúállás, amit felrobbantottak. Tudom, maradt még légelhárító ágyújuk a németeknek, de Libik Gyuri megcselekedte, amit megkövetelt a haza.

Szentgyörgyi Albertet személyesen Hitler ítélte halálra: Albi bácsi bujkált, így lakott egy darabig nálunk is a rózsadombi villánkban. De lakott ott Major Tamás, Kállai Gyula a későbbi miniszterelnök – a becenevén, Gyufa. A bátyám természetesen ismerte Donáth Ferencet, Kádár Jánost is, de ő inkább magányos harcosként dolgozott, bár tagja volt egy ellenálló csoportnak. Életveszélyben volt, ez kétségtelen. Majd jött a felszabadulás. A bátyám akkor eltűnt, nem tudtuk mi van vele.

Mi Rózsadombon éltük át az ostromot: édesapám idejekorán csináltatott egy bunkert a kertben, ott dekkoltunk szerencsére, mert bombatalálatot kapott a villánk.

Bejöttek az első oroszok, szedett-vedett állapotban érkeztek, rémesen néztek ki. A Wehrmacht öltözékét Hugo Boss tervezte, fess egyenruhák voltak, nem úgy, mint a szovjet hadsereg katonáié.  A Porsche tervezője is személyes jó barátja volt Hitlernek és Messersmith is náci professzor volt. Ilyen idők voltak. Ettől még a Porsche nagyszerű autó. Ez akkoriban a többség számára normális hozzáállás volt a nácikhoz, de azért akadt, aki nem volt ilyen.

Az utolsó német választásokon, amely akkor nem volt szabad választás, mert nem vettek részt rajta a kommunisták, már két hónapja Hitler volt a kancellár. Hat és fél millió német Hitler ellen szavazott, csak hát sajnos sokkal több mellette. A II. Világháború alatt több mint kétmillió nem zsidó német fordult meg a koncentrációs táborokban. Ővelük azért jobban bántak, mint a zsidókkal, a cigányokkal, vagy akár az orosz hadifoglyokkal, de azért így sem volt egy szanatórium.

Szóval, az ostrom alatt ott voltunk a rózsadombi otthonunkban: az oroszok elszedték mindenkiről a karóráikat, szétverték a rádiót, apám faliképeit bajonettel szétvágták, és agyonverték a szomszédot, mert valaki azt mondta rá, hogy német kém. Majdnem agyonlőtték édesapámat is, csak azért nem, mert az oroszok szerették a gyerekeket: én az apám nyakába csimpaszkodtam és nem engedtem, hogy levegyenek onnan, akkor otthagyták.

Elég volt, ha valakire rámondták, hogy német kém, és már halott is volt. Ezzel együtt 1945 felszabadulás volt. De hát nem kellett volna Oroszországba menni! Semmi keresnivalónk nem volt a Donnál.  Úgyhogy nem lehet az oroszokat hibáztatni, ez a saját marhaságunk volt.

1945 januárjában hallottuk, hogy kitörés lesz a várból, és a rózsadombi házunk pont a németek útjába fog esni.  Úgyhogy elmenekültünk: apámnak volt egy birtoka Nagytétényben, egy kis kúriával, amit a Zsilinszky családtól vásárolt – a Bajcsy csak felvett nevük volt – és gyalog elindultunk oda. Szerencsénk is volt, mert nem sokkal az indulásunk után a Szilágyi Erzsébet fasoron színtiszta magyarsággal megszólított bennünket nagyon kedvesen egy szovjet őrnagy: kik vagyunk, mit csinálunk.

Apám elmondta, hogy Gyuri, Szentgyörgyi Albert veje és a Várbeli kitörés elöl, Nagytéténybe menekülünk. Az őrnagy ismerte és tisztelte Albi bácsit, ezért adott mellénk egy katonát, aki egy darabig elkísért.

Hát nem volt közel Nagytétény, csak egyszer szálltunk meg éjszakára egy kocsmában. Apámnak volt egy kis pénze. Még érvényes volt a pengő, ha nem is ért sokat. Aztán hajnalban a nagytétényi házunk előtt megállt egy szovjet katonai teherautó, kiugrott belőle a bátyám: nyomás fel a kocsira mondta, megyünk Szegedre az apósához, Szentgyörgyi Alberthez. Apám, nem akart jönni, mert itt volt az irodája, az üzlete, csak én ültem fel a kocsira.

Tehát lementünk Szegedre Albi bácsihoz. A bátyám akkor Vas Zoltánnal dolgozott, majd Gerő Ernő titkára lett. Gerő akkor közlekedési miniszter volt, és sok nyelvet beszélt, de a bátyám még többet. A vasúti mozdonyokat, vagy a németek, vagy az oroszok, elvitték a háborúba, ezért Gerő és a bátyám együtt mentek Párizsba, ahol az amerikaiaktól megkapták a híres 424-es mozdonyokat: ezekkel kezdett el újra a MÁV működni. Az amerikai mozdonyok jók voltak és sokáig szolgáltak még.

Gyuri ezután gépészmérnökként dolgozott, majd nagyon okosan elmenekült Ajkára. Ez akkor egy szovjet vállalat volt, és a vezérigazgató nem engedte be az ÁVH-át. Amíg jó a termelés kussoljatok, addig nem érdekel, hogy ki itt a titoista, meg a diverzáns, tessék dolgozni! Őt nem érdekelte csak a termelés. Az Államvédelmi Hatóság nem mert egy kukkot sem szólni, mert ugye szovjet az igazgató elvtárs.

Majd kitört ’56, és a bátyám ott volt a parlamentben: Gyuri jól ismerte még régről Vásárhelyit, Losonczit, Haraszti Sándort és a többieket. Komoly munkaerőhiány volt, mert a titkárnők nem tudtak bejárni, dolgozni – nem volt közlekedés. Ott akkor csak csupa tábornok volt, közkatona nem nagyon. A bátyám fogalmazta meg a „Semlegességi nyilatkozatot”. Benne is volt az ENSZ-jelentésben, csak elírták a nevét Liebiknek. Így volt rajta a plakátokon. Ez volt az egyik első plakát, melyet a forradalmi Budapesten október 23-án, 24-én sokszorosítva kiragasztgattak.

Gyuri novemberre végiggondolta, hogy jó lesz lelépni az országból, mert a kötélen fogja találni magát – valószínű, hogy így lett volna. De igazán maradt volna még. Mondom, elment az eszed?

A lényeg, hogy a bátyám még maradt itthon, én meg úgy tudtam elmenni nyugatra, hogy a TEFU vezérigazgatója (Teher – Fuvarozó Vállalat) Martis Béla nevű régi ellenálló kommunista volt, egy nagyon derék, végtelenül segítőkész pasi. Édesapámat elhelyezte anyagbeszerzőnek, ami arisztokratikus állás volt akkoriban. Azt mondta Martis Béla, édesapám is ott volt akkor: Andriska, megy egy teherautó Győrbe, fel tudlak rá ültetni benneteket a haveroddal, (Szilasi Gábor) ott aztán már csináld, ahogy akarod. Mondom, jó.

Tizenhárom dollár volt a cipőmben, egy dollárosokban. Megérkeztünk Győrbe, egy lövés sem esett odáig és a Gábor kérdezte, hogy mit csináljunk. Mondom, először is bevásárlunk: nyitva voltak az üzletek, november 21-et írtunk. Bevásároltunk pár üveg vodkát, cigarettát, meg ilyesmit, még volt egy kis forintunk.  Kimentünk a pályaudvarra, ott várakozott néhány taxi, odamentem az elsőhöz, kérdem, szabad? Természetesen. Hova tetszik parancsolni? – és lecsapta az órát. Mondom a határra. Az arcizma nem rándult. Beültünk, elindultunk. Mikor megállítottak bennünket a járőrök, kiadtam egy üveg pálinkát, vagy egy karton cigarettát, és már szalutált is, mentünk tovább. A határtól kétszáz méterre állt meg a taxi, kifizettük, aztán megfordult és ment tovább a következő fuvarért.

Németkeresztesnél volt egy paraszt, akinek a szobájában már gyülekezett pár ember. Azt mondta: ideadni minden értéktárgyat! Átviszlek benneteket éjfélkor. Odaadtunk minden értéktárgyat, kivéve az édesapámtól tizennegyedik születésnapomra kapott Omega órát. Ma is meg van. A fiam hordja. De minden mást odaadtunk, a töltőtollamat is. Azt mondja: az órádat is! Mondom, azt nem. Akkor nem viszlek át. Akkor nem viszel át, és vissza mindent. Rohadt városi zsidó, meg mit tudom én még hogyan káromkodott, de átvitt. A bátyám pedig úgy jutott ki az országból, hogy elment az olimpiai válogatottal síelni Zakopanéba 1957 márciusában. Meghívták a lengyel síelők. Én akkor már Párizsban voltam, és írt nekem egy levelet, amiből csak egy mondatot ragadok ki: „…a lengyelek csodálatosan viselkednek, odaadnák az utolsó ingüket is, ha volna nekik.”

Aztán Varsóban bement a svéd követségre, és miután egy darabig az illegális kommunista párt és Wallenberg összekötője volt, egy pár napig Wallenberg sofőrje is, így ismerte Per Anger urat. A lengyelek felrakták Gdańskban egy svéd hajóra mindennemű okmány nélkül: a svédek azonnal befogadták és villámgyorsan állampolgárságot kapott, pedig egy árva szót sem beszélt a nyelvükön.

Amikor az én derék bátyám 1995-ben meghalt, akkor Per Anger svéd külügyi államtitkár búcsúztatta el. Ott volt a nagykövet is. Magyar részről Vásárhelyi Miklós búcsúztatta. Aztán fölmentünk a normafához, ahol először síelt, és szétszórtuk a hamvait: ez volt a végakarata.”