Joomla Free Template by FatCow Hosting

56-osok megemlékezése

A NITBSZ megemlékezéseA Vértanúk terén emlékezik az ’56-os hősökre a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete (NITBSZ) 2017. október 23-án 10 órakor. Mécs Imre mond beszédet. 10:40-kor buszra szállnak, és a Budapest, II. kerület, Hankóczy Jenő u. 15-höz mennek, ahol 11:30-kor emléktáblát avatnak Vásárhelyi Miklós lakóházán, aki a Nagy Imre per elítéltje, a snagovi deportáltak tagja, majd három évtizeddel később a Soros Alapítvány elnöke, és a liberális párt egyik alapítója volt. (Buszra a helyet foglalni október 17-ig a Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen lehet.) A rendezvény ingyenes.

 

Donáth Ferenc a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete elnökének a felhívása:
„Megemlékezésünkön képviseljük a terrorban is embernek maradók emlékét, ezzel is bátorítva mindazokat, akik a társadalom konfliktusait a demokrácia szabadságával élve, békésen akarják megoldani. Ma még köztünk vannak azok, akik maguk is az egykori megtorlás fogaskerekei közé kerültek. Köszöntjük mindazokat, akik koruk ellenére, unokáig javára újra a társadalom-jobbításból vállaltak sziszifuszi munkát. 
Magyarország antidemokratikus fordulata a társaságunkat is válaszút elé állította. Névadónk és csoportjának példája aktuális tartalmat nyert. A forradalom és a Nagy – Losonczy csoport az összefogás példáját hagyta mindannyiunkra. Ránk, akik a demokráciát, a szabadságot kívánják gyerekeinknek és unokáinknak a despotizmus és a kirekesztés helyett.
Az összefogás számunkra nem csak a választási célszerűséget jelenti, hanem kifejezi az identitásunkat is!
Minden kezdet nehéz, és különösen Magyarország jelenlegi generációi számára az összefogás súlyos teher, de se demokrácia, se prosperitás, se EU tagság nincs e nélkül. Ezért érdemes küzdeni, érdemes példát mutatni, érdemes még saját pártunkon belül is a megegyezésért szót emelni, és az utcára vonulni, ha itt az ideje.
Október 23-ia a baloldal, a szolidaritás, az összefogás ünnepe. 61 évvel ezelőtt ezekért az eszményekért a kommunisták közül sokan vállalták a börtönt, önmaguk és családjuk pusztulásának kockázatát! Ez az ünnep a mi ünnepünk! A feudális előjogok, és revansizmus képviselőinek akkor se merszük, se áldozatuk, még kevésbé ígéretes szerepük nem volt. Ez az ünnep ízig-vérig a demokratikus erők összefogásának ünnepe. Éljünk vele!”


Konok Péter történész:
Az a baj (az is a baj) ezzel az egész diktatúrával, ami körénk nőtt, behálóz, lekerít bennünket, hogy lépésenként, apránként petézett belénk. Illetve, néha nagyobb ugrásokat is tett, feltűnő lépéseket ugrott a ló, sakkot adott a vezér, de közben óvatosan, mégis mindent bekebelezve nyomultak előre a táblán a sötét parasztok, mi meg nem rájuk figyeltünk.
Itt állunk, és zavarodottan nézünk körül, hogy ezt most hogyan.
Hát mi a franc történt? Sosem volt ez minden világok legjobbika, de valahogy élni lehetett.
Mint a rák, a megbolonduló sejtek haláltánca; kezdetben alig okoz tüneteket, ahogy valahol a szervezetünk mélyén őrült osztódásba kezdenek, naponta százszor is megtörténik bennük, lenyomja az immunrendszer. Aztán lassan áttör, metasztázisok, terjed a nyirokrendszerben, felüti a fejét mindenütt. Átveszi a hatalmat.
Rossz közérzet, elesettség. Itt-ott már valami gyanús csomó, de könnyű még rálegyinteni, ugyan, semmiség, apró pörsenés, csúnyácska folt csak. Utána már jön a félelem, és az ember úgy van vele, inkább nem megy orvoshoz, kivár: csak elmúlik magától, hiszen ez nem lehet AZ, mert AZ mindig mással történik, “csináljátok inkább Júliával, ne velem”, sikoltja végül Winston Smith, aki éppen ettől minősül gyógyult betegnek – persze, a diktatúra számára.
Lépésről lépésre, sejtről sejtre. A tegnap abszurditása a ma valósága. Holnap pedig már természetes lesz. Majd óriásplakátokról tanuljuk az alternatív valóságot.
Mikor Gönczöt először fütyülték ki az árpádsávos brigantik, csodálkoztunk, hogy milyen furcsa kis ősrovarok másztak elő a történelem kloákájából. Jé, hát ezek vannak? Lehet, hogy voltak is? Most ez már visszatekintve szinte idillinek tűnik. Pedig inkább szimbolikus.
Azóta ellopták, felszámolták, kivágták. Megerőszakolták, bekerítették, elítélték. Stigmatizálták, uszítottak, leesett a létrája. Külföldi ügynök, “mi magyarok”. Házkutatás, bilincs. Pengék, drótok, focializmus. Éhenhalt, megfagyott, kilakoltatták, elzárták a vizét, kórosan alultáplált.
Nincs rajta mit szépíteni: kész a diagnózis.
Bármi jöhet.
Döbbenten nézünk Putyinra, Erdoganra. Pedig lassan, szinte észrevétlenül, lépésről-lépésre itt élünk a putyinscsinában, az erdoganisztánban. Mint a híres béka, melegszünk, porhanyóssá omlunk.
Lehet, hogy kicsit más lesz, minden diktatúra más. De már nem hazudhatjuk magunknak azt, hogy ez nem diktatúra, hogy lehet még vitatkozni a rendszer jellegéről. Ez bizony AZ. Velünk történik, itt, most.
Döbbenten nézünk magunkra. Hogy hagyhattuk?
És vajon késő-e már?
A történelem persze nem áll meg. De nincs már itt helye a reménykedésnek, a tétován szelíd gyógymódoknak.
Akkor belehalunk, béke porainkra.


Benjamin Constant: Az egyén jogairól:
“Ha a törvény előírná nekünk, mint ahogy gyakorta tette ezt az elmúlt zavaros időszakokban, tehát ha a törvény előírná nekünk azt, hogy lábbal tiporjuk erkölcsi kötelezettségeinket és érzelmeinket, ha ama képtelen ürüggyel, hogy embertelen és mesterkélt odaadással tartozunk annak, amit felváltva köztársaságnak, császárságnak vagy királyságnak neveznek, a törvény megtiltaná nekünk bajba jutott barátaink iránti hűségünk kimutatását, ha megparancsolná szövetségeseink elárulását vagy legyőzött ellenségei üldözését rendelné el, az ilyen törvény essék erkölcsi kiátkozás alá, fogadjunk engedetlenséget a törvény nevét bitorló igazságtalanságok és bűnök rendszere ellen.”