Joomla Free Template by FatCow Hosting

"...csak ember kezébe ne essem én..."

Lévai Jenő - fotó - Múlt és Jövő AlapítványAz 1943 őszén elkészült, LÉVAI JENŐ által szerkesztett "Írók, színészek, énekesek és zenészek regényes életútja a Goldmark-teremig" című könyv írói még nem sejthették, hogy pár hónap múlva, 1944. március 19-én, Molière egyik komédiájának a főpróbáján néhány német katona fog véget vetni az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) Művészakció négyéves működésének. Ezzel egyúttal felszámolták Európa legnagyobb létszámú, több műfajú, minden bizonnyal legjelentősebb művészakcióját, amely a fasizmus ideje alatt Budapesten működött. A Lévai „Emlékkönyv” létrehozását részint a szerző megélhetésének szükségszerűsége indokolta, részint a „gettósított” színház látogatására való ösztönzés volt a cél. Így nem is várható el, hogy a mű pontos és teljes képet adjon a művészakció névadójáról, OMIKE, illetve a művészakció sokoldalú tevékenységéről. Mindezek ellenére a mű kultúrtörténeti szempontból nagy jelentőséggel bír.
A Múlt és Jövő Alapítvány által 2016-ban kiadott "Deportáció, télach, schutzpass... Napló 1944-1945" című Lévai Jenő kötetet DÉSI JÁNOS szerkesztette. 
Az író OMIKE-ről szóló könyvének sok szempontból kibővített verziója Amerikában 2017-ben angolul is megjelent -, amelyet a mű bevezetőjén keresztül HORÁK MAGDA  mutat be.

Egy zsidó kultúregyesület létrehozását először, a zsidóság egyenjogúsítását szorgalmazó Lőw Lipót rabbi, tudós, 1865-ben sürgette. Az egyesület megszervezésére azonban több próbálkozás után is, csak az emancipáció (1867), majd a recepció (1895), valamint Hevesi Simon rabbi, vallásfilozófus erőteljes fellépése következtében, 1909-ben kerülhetett sor. Az egyesület (OMIKE) létrehozásában, működtetésében tevékenyen vett részt a zsidóság tehetősebb rétege, ám erkölcsileg, sőt anyagilag is számtalan nem zsidó származású személy, mint pl. Jászai Mari, a magyar színjátszás kiemelkedő egyénisége, valamint a főváros is támogatta.

Az OMIKE, bár főként a közművelődést lett volna hivatott szolgálni, a körülmények kényszerítő hatása (első világháború, numerus clausus, zsidótörvények stb.) miatt gyakran szociális tevékenységre volt kénytelen erejének jelentős részét fordítani. 35 éves működése alatt nyelvtanfolyamokat, könyvtárat, kultúrotthont, menzát, hadikonyhát, képzőművészeti szabadiskolát, gyermeknyaraltatást stb. működtetett.

1920 tavaszától, Horthy Miklós kormányzóságának kezdetétől, az értelmiség politikai és származás szerinti megosztására való törekvések, az értelmiség egy részének kényszerű emigrációja, rövid időn belül rányomta bélyegét a magyar kultúra fejlődésére is. Bár a keresztény értelmiség legjobbjai, mint pl. Bartók Béla, Kodály Zoltán, valamint írók és festők tiltakoztak az első zsidótörvény (1938) ellen, megnyilvánulásuk eredménytelennek bizonyult. A magyar kulturális életet immár a hivatalos politika irredentizmusa, a rasszizmus és a szélsőjobb erőszakos megmozdulásai befolyásolták. A kirekesztés, a mind jobbra tolódó politika ellen egyéni megnyilvánulások is hiábavalónak bizonyultak. (pl. Jávor Pál, mindenidők egyik legkedveltebb, legismertebb színészét, mert a Színészkamarában – teljes nevén Színművészeti és Filmművészeti kamara – tiltakozott a pályatársai, művésztársai meghurcolása ellen, a Gestapo 1944-ben letartóztatta, majd Sopronkőhidára hurcolta.). A fasizmus ellen fellépő sajtó munkatársait is elhallgattatták, bebörtönözték, a náci ellenes darabokat, pedig a német megszállás után be is tiltották.

Az új kultúrpolitika a nemzeti szellem és a keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása érdekében a „váltás”, illetve „zsidótlanítás” rövid idő alatt megtörtént. A színházi műsorok színvonala és a közönség érdeklődése, pedig egyre alacsonyabb mélypont felé zuhant.

A színházak előadásait 1938-tól, főként a könnyebb műfajú előadások, a társadalmi problémák mellőzése jellemezte – szórakozást, nem műélvezetet „keresett” a közönség. Egyházi ünnepségek, a húszéves kormányzási jubileum stb. is színházi program lett. A szélsőjobb, a katolikus sajtó a fentiek ellenére a legártatlanabb vígjátékban is destrukciót, Istenkáromlást vélt felfedezni az előadott darabokban. Az ország első színháza, a Nemzeti is a napi politika sodrába került.

Az opera helyzete bonyolultabb volt, mint a színházaké. A zsidótörvények nemcsak a kitűnő művészeket érintették, hanem a színvonal „névtelen”, ám biztos garanciáit is. Amíg a Nemzeti Színház már a „félzsidók” elbocsátását hajtotta végre, addig az Operaház akkori igazgatójának, Márkus Lászlónak, huszonegy zsidótag működését sikerült a német megszállásig megóvni azzal, hogy Szálasi Ferenc nyilasvezért meghívta otthonába egy kávéra. Ezzel egy ideig sikerült elterelnie a figyelmet az opera művészeiről.

Az első (1938) és a második (1939) zsidótörvény következtében, tehát a kultúra valamennyi területéről több százan veszítették el – egyelőre – a munkalehetőségüket. Minthogy a zsidó származású festők és szobrászok legnagyobb részét teljesen kirekesztették az állami és közületi vételekből, a mind nagyobb létszámban utcára kerülő színművészek, zenészek, írók, újságírók elsősorban munka és megélhetési követelésére megoldást Bálint Lajos író, dramaturg és Ribári Géza ügyvéd (a hitközség vezetésében nagytekintély) keresett. A magyar hatóságoknál és a hitközségnél, a berlini zsidófelekezeti színházra – amely akkoriban még a náci Németországban működött –, hivatkozva kapták meg az engedélyt. A budapesti hitközség azzal a kikötéssel egyezett bele a művészakció megszervezésébe, hogy névszerinti gazdája az OMIKE lesz, a hatóságok, pedig kikötötték, hogy csak zártkörű előadásokat tarthatnak, azokat csak a hitközség tagjai látogathatják.

A Művészakció célkitűzése a magyar zsidóság megtartása az addig elért kultúrfokon; a munkalehetőségből kirekesztett alkotó- és előadóművészek munkához való juttatása, valamint a szerény megélhetés biztosítása volt. Mindez nem vonatkozhatott a kitért művészekre, bármilyen tehetségesek is voltak.

Az OMIKE Művészakció 1939. november 11-től, vegyes műsorokkal kezdte meg színházi működését több, a hitközség tulajdonában, lévő épületben (Goldmark-terem, Hollán utcai kultúrterem, Bethlen-tér, Öntőház utcai zsinagóga). A vegyes műsorokat hamarosan a színházi előadások, kabarék, hangversenyek, operák, gyermekelőadások stb. váltották fel.

A műsorok összeválogatásánál – kivéve a kényszerű foglalkoztatást: zeneszerzés, darabírás, operafordítás stb. – nem a szerző származása volt a döntő. Mozart, Verdi, Beethoven stb. épp úgy – sőt, túlnyomórészt műsoron volt, mint pl. a zsidó származású J. Offenbach, vagy Weiner Leó. Mi több, Kodály-estet tartottak a zeneszerző 60. születésnapján, amelyen minden tiltások ellenére a zeneszerző személyesen is megjelent. Az akkoriban már Amerikában élő Bartók Béla 1939-ben megkomponált Divertimentoját Magyarországon először (!) 1942-ben a Művészakció mutatta be.

A műsorok összeállításánál azonban figyelembe kellett venni, hogy a Goldmark-terem a zsinagóga szomszédságában volt, a hatóságok műsorellenőrzését, a nagy létszámú művészgárda különféle műfajokban történő foglalkoztatását. (1942-től pedig a szaporodó munkaszolgálatos behívók miatt a szereplőket már úgy kellett összeválogatni, hogy bármikor pótolhatók legyenek). Nehézséget okozott a színpad mérete, öltőzők hiánya, a kosztümök, díszletek, kották beszerzése, a fúvósok hiánya stb. Utóbbit úgy oldották meg, hogy a zenekari hangversenyeken (nem hivatalosan) felléptek keresztény zenészek is épp úgy, mint a zsidótörvények következtében elbocsátott zenészek léptek fel más zenekarokkal is.

Meg kellett szervezni a közönség tájékoztatását (plakátot nem, műsorfüzetet, szórólapot engedélyeztek a hatóságok). Bőséges tájékoztatást kaphattak azonban a kulturális életről még a zsidó lapokból, pl. A Magyar Zsidók Lapja, Múlt és Jövő, Libanon (főként a képzőművészeti kiállításokról), Évforduló, November (ismertetések zeneszerzőkről, rendezésről stb.). Az előadásokról írt kritikákat is többek között a fent említett kiadványokból ismerhette meg a közönség.

A képzőművészek megsegítésére az OMIKE valamelyik helyiségében, ill. a Zsidó Múzeumban évente legalább egyszer kiállítást rendeztek. 1942-től, sok esetben a munkaszolgálatot teljesítő művész hozzátartozója juttatta el a kiállításra szánt alkotást. A kiállításokról árkatalógus készült.

325 író, újságíró foglalkoztatását szolgálta többek között az évenként kiadott antológia, melyet az OMIKE Sajtócsoportja jelentetett meg. A kötetek egyik tervezője, az 1945-ben meggyilkolt Reiter László, a nemzetközileg ismert és elismert illusztrátor.

Miközben Kolosváry-Borcsa Mihály, a Sajtókamara elnöke, A zsidókérdés magyarországi irodalma – A zsidóság szerepe a magyar szellemi életben című „művén”’ fáradozott, mielőtt a zsidó szerzők műveit bezúzdásíttatta, Rónai Mihály András két munkaszolgálat között összeállította az Antologia Coacta – Nyugateurópai költők és írók gyűjteménye-t. A kötetbe válogatta a legjobb nem zsidó származású költők, írók műfordításait is.

Az OMIKE Művészakció tevékenysége a holokauszt után eltelt több mint hatvan év multán sem, vált ismertté sem a határokon túl, sem Magyarországon. Ennek egyik oka a nyelvi elszigeteltség, valamint a Művészakció működésének téves értelmezése. Különösen az utóbbi években megjelent cikkek, írások, film stb. a Művészakciót csupán egyes prózai előadások alapján felekezeti színházként ítélik meg. Annak ellenére, hogy az OMIKE Művészakciót a származásuk miatt kirekesztett művészek hozták létre, működésük idején az egyetemes és a magyar kultúrát szolgálták akkor is, amikor zsidó származású írók műveit is színre vitték, amelyek a fasiszta és náci törvények előtt és után is a magyar és a nemzetközi kultúra része volt és maradt.

A MŰVÉSZAKCIÓ TAGJAI KÖZÜL NÉHÁNYAN, AKIKET AZ ÉLETÜKTŐL IS MEGFOSZTOTTAK:

Ámos Imre festőművész (1907-1944), A II. világháború alatt megrázó látomásokban számolt be tragikus élményeiről (Sötét idők sorozat; Menekülő, Háború stb.).

Bondy István színész (1905-1944),

Csergő Hugó újságíró, író (1877-1944), a Száz év zsidó magyar költői c. antológia szerkesztője. Gárdonyi Lajos színész (1896-1945),

Goldmann György szobrászművész (1904-0945),

Göndör Bertalan festő, grafikus (1908-1945),

Hirsch Zoltán (Zoli bohóc), világhírű artista (1885-1945) Legtöbbször a híres londoni Olympia cirkuszban lépett fel, amelynek sztárja volt.

Kuti Sándor zeneszerző, karnagy (1908-1945),

Lakner Artúr író, filmdramaturg, gyermekszínház alapítója (1893-1944),

Lőrincz Miklós kabarészerző, újságíró, kritikus (1899-1944),

Mohácsi Jenő költő, író, műfordító (1886-1944), Irodalmi tevékenységének javát a német és magyar kultúra kapcsolatainak szolgálatába állította.

Nagy György színész, író (1905-1945),

ifj. Ney Dávid operaénekes (1905-1944),

Pap Károly novella és regényíró (1897-1944),

Reiter László (1894-1945) könyvkiadó, grafikus, író (Alapító és vezetőségi tagja volt a Magyar Bibliophil Társaságnak, tiszteletbeli tanára a New York-i iparművészeti isk.-nak. 1933-ban a New York-i Brooklyn Galleryben volt kiállítása.),

Rott Sándor színész (1868-1942), főváros legnépszerűbb művészeinek egyike.

Steinhardt Géza komikus (1873-1944),

Vadász Endre festőművész, grafikus (1901-0944)

Wiener László zeneszerző (1916-1944),

A Művészakció több száz művészei közül, néhányan, akik túlélték a holokausztot:

Bálint Lajos író, dramaturg, műfordító (1886-1974). Az OMIKE Művészakció főrendezője.

Beregi Oszkár színművész (1876-1965), a Nemzeti Színház örökös tagja (1846),

Ernster Dezső operaénekes, basszus (1898-1981). A háború után újra fellépett Bázelben és a Metropolitanben, New Yorkban.

Fischer Annie zonoraművész (1914-1995), 1961-ben ben debütált az USA-ban. Otto Klempererrel előadta Beethoven összes zongoraversenyét a londoni Royal Festival Hallban.

Gerle Róbert magyar származású amerikai hegedűművész (1924-2005)

Kálmán Oszkár a budapesti Operaház örökös tagja (1947). Németo.-i, bécsi, prágai és barcelonai vendégszereplései során Sztravinszkij- és Hindemith-művek premierjén is sikereket aratott.

Komor Vilmos karmester, érdemesművész (1953), Liszt Ferenc-díjas (1952), Kossuth-díjas (1963), az OMIKE Művészakció zenei vezetője volt.

Márkus Alfréd zeneszerző, karmester (1888-1946), zenei munkássága szerves része lett a filmtörténetnek.

Pallai Anna táncosnő, prímabalerina, pedagógus (1890-1970).

Rózsa Vera énekesnő, zenepedagógus (1921-2010). Order of the British Empire (1991), London díszpolgára (1999)

Starker János magyar származású amerikai csellista (1924-2013), a világ egyik legnagyobb csellistája.

IRODALOM:

Írók, színészek, énekesek és zenészek regényes életútja a Goldmark-teremig. Az Omike színháza és művészei. Szerk.: Lévai Jenő. A szerkesztő kiadása, 1943

Bálint Lajos: A száműzöttek színháza. Művészbejáró. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964. 242-248 p

Alpár Ágnes: Az OMIKE Művészakciójának műsora. Színháztörténeti Füzetek 56. sz. Magyar Színházi Intézet Bp., 1974

Cenner Mihály: „Én a komédiát lejátsztam, mulattattam, de nem mulattam.” A száműzöttek színháza. Vezető a Bajor Gizi Múzeum kiállításához. Szerk.: Gobbi Hilda. Magyar Színházi Intézet Bp., 1981

Horák Magda: Színház a gettóban. MIOK Évkönyv. Szerk.: Scheiber Sándor. 1983/1984 (167-199 p.)

Tallián Tibor: Weiner László, 1916–1944. a zeneszerző halálának 50. évfordulójára rendezett emlékhangverseny műsorfüzete (1994. május 2. – Goldmark-terem)

Magda Horák: Excluded But Wi thout Prejudice. OMIKE Art Action Múlt és Jövő 5. évf. 2. sz., 1994. 105-003. p. (study)

Mother of Stars – Vera Rozsa. Rendezte: Tiina-Maija Lehtonen (YLE), 1997

In Memoriam A holokauszt magyar zeneszerző áldozatai. Koncertsorozat a holokausztban elnémított zeneszerzők emlékére 2008 + CD

Komor Ágnes: Apám, Komor Vilmos. Balassi Kiadó, 2009

Horák Magda: "With ancient faith and honor for the homeland" OMIKE: National Hungarian Jewish Public Civilization Association, assorted documents: 1909-1944. Háttér Kiadó, 1998.

Bársony Péter: A vészkorszak magyar muzsikus áldozatai (kézirat) 2010.

* (Benczés Tibor 1944?, Földes Péter, Gervai Sándor, Lőb Ernő, Ritter Aladár, Weisz Miklós 1944?)

** Bálint Lajos: A száműzöttek színháza. Művészbejáró. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964. 242. p.

*** A kolozsvári Concorida

**** Az írók, előadóművészek sokszor úgy próbáltak önmaguk számára megélhetést biztosítani, hogy könyvet írtak és azt saját pénzükön megjelentetve árusították. Salamon Béla, Hej, színművész… című könyvének előszavában így ír: Ez a kis könyvem úgy született meg, hogy 1939-ben az akkori "törvény" leparancsolt a színpadról. 1939. május 31-én játszottam utoljára. Akkor is, mint előzően sok százszor, felejthetetlen barátom Szőke szakáll "Vonósnégyes" c. bohózatát játszottam. Amikor legördült a függöny és kimentem a rivalda elé, hogy mégegyszer utoljára megfürödjék a közönség tapssal kifejezett szeretetében, utána a függöny mögött elbőgtem magam. Hiába tapsoltak még azután kitartóan és dübörögve, ütemesen és nevemet kiáltva, nem mentem ki. Nem akartam, hogy engem, akit a közönség annyi éven át kacagva nézett, most drámai szerepben zokogni lásson. Valahogy így érezheti magát a hal, akit a partra dobtak. (Tudom én, hogy "amely"-nek kellett volna írni a halat, de ha már velem hoztam kapcsolatba, hadd érje ez a kis megtiszteltetés.) Lelki bánatomon kívül az anyagiakra is gondolnom kellett. Miből fogok megélni. Régi szakmámhoz (textilkereskedő segéd voltam) nem térhettem vissza. Így jutottam arra a gondolatra, hogy mint annyi sorstársam abban az időben (néha még valódi írók is) - írok egy könyvet. Hiszen annyi mulatságos epizód fordult elő életemben, annyi kedves történet, amelynek akaratlan hőse, vagy tudatos szerzője voltam, annyi viccet "termeltem" pályafutásom alatt,hogy két könyvre való is futotta volna belőle. Nekifogtam és - nem én mondom: az eredmények mutatják - sikerült.

*

Fischer Annie, és zsidószármazású művész kortársai, mint pl. Gerle Róbert, Starker János, Rózsa Vera, a mártírhalált halt Weiner László és sokan mások, az első és a második zsidótörvény következtében már csak az OMIKE Művészakció jóvoltából léphetett fel a Goldmark-teremben, és a Hollán utcai kultúrteremben.
Fischer Annie „Beethoven-estjére kétszer telt meg utolsó helyig a Hollán-utcai kultúrterem nézőtere…” A Magyar Zsidók Lapja 1940. máj. 9.
Zenekari hangverseny „Fischer Annie közreműködésével…” A Magyar Zsidók Lapja 1940. dec. 19.
A fasizmus növekvő térhódítása miatt Fischer Annie a férjével, Tóth Aladárral már 1940-ben emigrált Svédországba.

*

Lévai Jenő a magyar holokauszt első krónikása, újságíró-történész. A vészkorszak talán e szót is ő alkotta meg nem ismerhető meg művei nélkül, még akkor sem, ha ma már sokszor többet tudunk, részletesebbek az ismereteink, mint az övéi voltak.
Lévai, aki asszimilált zsidó családban született, mérnöknek tanult, az I. világháború kitörése után rögtön katonának hívták be, majd éveket töltött orosz hadifogságban. Visszatérve újságíró lett, előbb Az Est lapok munkatársa, sztárja, sok fontos cikk, nagy leleplezés szerzője. Aztán önállósította magát, lapja, a Kis Újság afféle politikai bulvárlap volt. Közben sorra jelentek meg nagy sikert arató munkái az első világháborúról, a hadifogságról, majd a magyar szélsőjobb terjeszkedéséről.
A zsidótörvények miatt lapjait elvették tőle, egy ideig még Képes Családi Lapok címen kiadhatott egy zsidó lapot de amikor a munkaszolgálatosokról tett közzé benne információkat, a lapot bezárták, őt meghurcolták.
A háború után tucatnyi könyvben írta meg a magyar zsidóság történetét, a mentőakciókat vagy éppen Wallenberg, Lutz és a többiek mentőtevékenységét. Az ötvenes években elhallgattatták.
Valójában újra csak az Eichmann-per idején lépett megint a nyilvánosság elé, bár a hatvanas -hetvenes-nyolcvanas években újra jelenhettek meg cikkei.

 

További információ a linkre kattintva megtekinthető 

 

szerk: Láng Judit