Joomla Free Template by FatCow Hosting

Röhrig Géza a Saul fia „nevelési” feladatairól

rohrig magyarnarancs huRöhrig Géza az új generáció és a szélsőjobb viszonyáról, a holokauszt-emlékezet konszenzushiányáról, valamint arról, lehetnek-e az erdélyi magyarok Románia „zsidói”.
„Az emberi méltóságról ilyen szépeket sosem mondtak, mint most, vannak is valami eredmények. De mindez a felszín. Ez alatt ott van a mélyen rotyogó tudattalan” – fogalmaz Röhrig Géza, a Saul fia főszereplője Parászka Boróka interjújában, egykori erdélyi tapasztalatait is felelevenítve.

 

-„Terápiás nyilatkozatokká” váltak az utóbbi időben a Saul fia kapcsán elhangzó megszólalásaid. Hivatkoznak az emberek ezekre, idézik a szövegeidet. Sokat változott az elmúlt egy évben az, ahogy a filmről és a film kapcsán beszéltek. Készültél arra, hogy az Oscar-díj után másképp kell, lehet nyilatkozni?

-Nem készültem rá, de észleltem, és egyre tudatosabban észlelem, hogy egy új akusztikai tér közepére röpített ez a filmsiker.
Az Oscar után minden mondatnak valahogy nagyobb a súlya, a felelőssége.
Különböző helyeken találkozom a közönséggel, és ezekből a beszélgetésekből mindenfélét kiragadnak. Néha jobb érzékkel, néha egészen bulvár módon. A nyilatkozat az egyik műfaja ennek a terápiának – ebben igazad van. A hangsúly azonban a személyes találkozáson van, különösen a gimnazistákkal folytatott beszélgetések tűnnek fontosnak. Vannak olyan találkozók, amelyeket közvetlenül a vetítés után szervezünk. A kérdezz-felelek gyakran egy-két órás, ez nagy dolog, hiszen maga a film másfél óra. Visszahúzódhatnék, de mivel én Amerikában élek, ezért úgy próbálom kihasználni ezt a pár hetet, amíg Pesten vagyok, hogy olyan témákat beszéljünk végig, amelyet fontosnak tartok.

-Nevelés a Saul-fián keresztül?

-Egy nyugati tapasztalat motivál, nem tudom, mennyire érvényes ugyanez Magyarországon, vagy akár Erdélyben. Azt vettük észre Nemes Jeles Lászlóval, hogy minél fiatalabb egy fesztivál zsűrije, annál rosszabbul szerepel a Saul fia. Számít, hogy melyik generáció milyen körülmények között találkozik a filmmel. Az amerikai és az európai antiszemitizmus negyven alatti jelenség. A személyes megfigyelés, amely mögött nincs kutatási adat, az, hogy a fiatalok körében erősödik ez a jelenség. Nem tudom, hogy a Jobbik tagságának, szimpatizánsainak átlagéletkora a nyugati és az amerikai antiszemiták átlagéletkorához hasonlóan fiatal-e? Azt sejtem, hogy igen. Rá fogok kérdezni a hazai szociológusoknál. Ha igazam van, akkor ez nagyon rémisztő, hiszen a következő nemzedék szülei a mai gimnazisták. Okos befektetés, ha ehhez a korosztályhoz most beszélünk. Szeretném megérteni, hogy kötődnek-e úgy a történelemhez, ahogy mi, vagy a mi szüleink, akiknek még valódi élettapasztalatuk volt a második világháború.

-Érdekes, amit mondasz, ez az a generáció ugyanis az, amely számára már egy sokszor átgondolt, reformált, korszerűsített történelemoktatást biztosít szerencsés esetben az oktatási rendszer. Digitalizált adatkezelést, interaktivitást, új múzeumi programokat, helyszíni részvételt. Esélyt kapnak a „történelemmel való találkozásra”. Számukra a történelemoktatás már nem csak egy tantárgy, meg egy tankönyv. Mi van, ha ez sem működik?

-Nem működik. Beszélgettem Martin Schulz-cal, az Európai Parlament elnökével, neki is felvetettem, nem arról van szó, hogy a mai fiatalok ne tudnák, mit jelent a holokauszt. A holokauszt vagy bármilyen más genocídium – nekünk pont ez jutott, az ázsiai gimnazisták számára Kambodzsa és Kelet-Timor, az afrikaiak számára Darfur jelenti ugyanezt. Európában mindenki tud annyit a történtekről, hogy hatmillió és hogy gáz. De ez csak az információ. A történelmi traumák azonban többek az adatoknál. A mai fiatalok nincsenek tisztában az információk jelentőségével. Nem érzik át ezeket, és nem gondolkodnak az adatokról. Fél éve járjuk a világot, és egyre gyakrabban találkozunk azzal a véleménnyel, hogy a Saul fia edukációs szempontból fontos. Ha egy osztályt el akarnak vinni az auschwitzi lágermúzeumba, akkor az sokba kerül. Oda kell utazni, szállodát kell foglalni. A helyszínen halad a tömeg, mint a Mona Lisa előtt, nincs megállás. Ma már Auschwitz nem válik azzá, amivé válnia kellene: meditációs hellyé. És így „nem éri meg” odalátogatni. Fogyasztói tér lett szelfizéssel, rágógumizással. A nyolcvanas években még, amikor én jártam ott, egészen más volt. A Saul fia, most jobban megrázza a közönséget 107 perc alatt, mint egy ilyen társasutazás. Tíz, vagy húsz év múlva nyilván új filmet kell csinálni – ez sem működik örökké. Most olyanokat is megérint, akik előítéletesen ülnek be rá. Nyeglén belevetik magukat a kamaszok a moziszékbe, aztán szép lassan felegyenesednek, és elragadja őket az, amit látnak. Azért lehetséges ez, mert nem ideológiai szempontból tárgyalja, ami történt. Nem „narráljuk” a történelmet, nem mondunk el újra olyasmiket, ami már az emberek könyökén jön ki. Érzéki, zsigeri tapasztalatot nyújt a film. Azt a limitált érzetet, amit 36 órán át lehetett tapasztalni 1944 októberében egy ember életében.

-Mi ez a film: rekonstrukció, érzéki meditációs gyakorlat, demonstrációja annak, ami történt, vagy számonkérés?

-A legutolsó semmiképp. A demonstráció sem jó szó, van benne valami művi, mint amikor a nyomozók a tettest visszaviszik a tetthelyre, és újra eljátszatják vele a bűncselekményt. Ebből hiányzik a jelenidejűség. A tieid mellett bevezetnék egy ötödik kategóriát. Vannak olyan korai élményei az emberi pszichének, amire nem emlékszik. Ezek az első három évben történő dolgok. Ezeknek a felszínre hozásához hasonlítanám ezt a filmet. Mi mindannyian a gyilkossági övezetben élünk. A tény, hogy Auschwitz minden harmadik áldozata magyar anyanyelvű volt, az meghatározó. Ez a film egészen másként kommunikál itt, mint Amerikában. Mi tulajdonképpen „régészek” szerettünk volna lenni. Egy ponton túl nincs különbség zsidó és nem zsidó között. Aki itt nő fel, annak a tudatának a mélyrétegeiben ott van az, ami történt. Sok minden egyéb is, nem csak a holokauszt. Azzal a tudattartalommal élünk, ami volt, és ami így a jövőben is lehetségessé válik. Ezt időnként meg kell „levegőztetni”, időnként „hírt kell kapni róla”, valamilyen radarral. Nagyon fontos dolog ez a sebtisztítás. Olyasmihez lesz valamilyen viszonyunk, amihez direkt módon nincs közünk. Ez egy többgenerációs trauma.
Úgy képzeljük el, mint a fantomfájdalmat a levágott testrészek után.
Az, ami a nagyszüleinkkel történt, azok a mi félelmeink. Egy idő után elmosódik, hogy ki az áldozat, ki az elkövető. Egy náci unokája és egy zsidó áldozat unokája hasonló neurózissal, pszichózissal küzd. Van is olyan csoportterápia, hol közösen dolgoznak ilyen emberekkel. A nyomás, a démon rendkívül hasonlatos.

-Elfogadva, hogy a trauma következményei hasonlatosak, mégis azt gondolom, más pozícióból fogalmaz az, aki az elkövetők leszármazottja, és másként az, aki az áldozatoké vagy - mint itt Erdélyben a többé-kevésbé passzív tanúké. Másként is értelmez. Ezt az örökséget tudatosítani kell, kezdeni kell vele valamit, mert újra értelmezi a családi-társadalmi viszonyokat. Nem tudom, lehet-e ezt egy történetként szemlélni, és lehet-e kívülről szemlélni?

-Nem lehet kívülről szemlélni, lovaink vannak a versenyben, és nem a lelátón ülünk. 2016-ban vagyunk, a bibliai hetven éven is túl. A túlélők eltávoznak. A kollektív emlékezet kulturális emlékezetté vált. Itt maradunk, a Sorstalanság, a mű marad velünk. És ha ez bekövetkezik, akkor egészen más világgá válik a világunk. Nincsenek tanúk, helyettük film tanúskodik. A film készítői sem részesei annak, ami történt, nem voltak a helyszínen. Szimulánsok vagyunk. De azt gondolom, hogy az emberi psziché egyetemes. Ádámtól és Évától, majd Noétól vagyunk. Az, ami történt, és most egy olyan németből fordított magyar szót kell használjak, amit nem szeretek: az egy üdvtörténet. Ennek a fogalomnak nehéz zsidó megfelelőt találni. Nem csupán az emberi történelemről, hanem az üdvtörténetről is beszélünk. Állítok egy képtelenséget: tegyük fel, hogy a Bibliát nem fejezték be. Ha ez valóban így lenne, akkor Auschwitznak ott lenne a helye a Bibliában. Ez nem egy horizontális történet, az Isten-ember viszonylatban is erős jelentése van. Az, hogy ki náci, ki áldozat, ki tettes – ez rejtélyes dolog.

-Ha azt mondod, hogy ez üdvtörténet, akkor érvényes az ígéret, hogy a holokausztot érintően van megváltás.

-Persze. Ezt sokszor elmondom, bár Magyarországon erre senki sem kíváncsi.
Szomorú dolog számomra, hogy a cseh kultúrához, vagy irodalomhoz hasonlóan a magyar is alapvetően ateista kultúra.
Nincs a fő sodorban sem az istenes költészet, sem az istenes festészet vagy zene. Csak és kizárólag ilyen szempontból rossz helyre születtem. Ez az „istenesség” lengyeleknél, de a németeknél is sokkal jelenvalóbb. Máshol engem sokkal gyakrabban kérdeznek az üdvtörténeti dimenzióról, meg arról, hogy hívő zsidóként, hogyan rendezi el magában az ember. Most, hogy mégis föltetted a kérdést, azt kell válaszolnom, hogy Auschwitzban jutottam hitre. Nagyon is ott az ígéret, amiről beszélsz. Az, ami ott történt, az egy negatív kivonulás, egy negatív kinyilatkoztatás. A maga negativitásában, a maga hiányában kirajzolja az ígéretet, a megváltót, a Ben Dávidot, vagy akit várunk. Ezt a harmadnapot érzem Pilinszky költészetéből. Az üres sír ígéretét – hogy a keresztény ikonográfiát használjam. A nagypénteket. Kamaszként úgy éreztem, hogy Auschwitz Krisztus hatodik sebe. Kertész azt mondja, hogy kvázi visszavonatott mindent, vagy legalábbis önkéntessé vált a szövetség. Ha Isten nem tartja a maga oldalán magát a szövetséghez, akkor az emberektől sem lehet elvárni a továbbiakban. Idáig jutott Kertész, de ő „kultúrzsidó”, akit a kommunisták „neveltek fel”. A hagyomány válaszaival nem tud mit kezdeni. Nekem megadatott az a lehetőség, hogy a rendszerváltás után a forrásokat eredeti nyelven, mesterektől tanulhassam. Nagyon érdekelt, hogy mi emelkedik ki az üldöztetésből. Ha a Szentély lerombolását a mai napig rituálisan, szabályok szerint gyászoljuk, akkor számomra ez a történet sokkal jelentősebb dolog. A Szentély szervetlen anyag. Csak kő. A hatmillió zsidó, másfél millió zsidó gyermek halála – értelmezzük az áldozatok számát a szövetségi teológia szempontjából – azt jelzi, hogy őket Isten hagyta elveszni. Ez egy üdvtörténeti esemény, ehhez kétség nem fér. Olyan rettenetes ezzel szembenézni, mintha Napba nézne az ember. Bele lehet őrülni. Én is megpróbáltam üdvtörténeti szempontból marginalizálni a holokausztot. Rá kellett jönnöm, hogy nem tehetem meg. Becstelenség. A leginkább az ortodoxok zsidókhoz vonzódom, de közöttük tapasztalom, hogy van egy bizonyos elhajlás a holokauszt emlékezetétől. Nem akarnak végső soron szembesülni, pont azért, mert számukra lenne a messzebb menő következménye. A világi zsidó sokkal inkább „letüdőzi”, gyakran az identitás központjává válik számára a holokauszt. Voltam már olyan körben, ahol a felszólaló zsidó ember valósággal büszke volt a holokausztra – mondhatom cinikusan. Ez egy faramuci dolog.
A nálam sokkal okosabb rabbik azt mondták, suba alatt mindenki megpróbálja érteni, mi történt. És senki sem érti.
Nem arról van szó, hogy tudják, de nem merik elárulni a nyájnak, vagy a népnek, hogy mi történt. A legnagyobb kabalisták sem tudtak fogást találni azon, hogy mi történt. Nem telt el talán elég idő? Nem szeretek szépirodalmat olvasni erről, mert az látszik, hogy a dolog alapvetően az érzelmi regiszteren marad. Mindenki érez ezzel kapcsolatban valamit. Kevesen tudnak eléggé tárgyilagossá válni az elemzéshez. Primo Levi magaslik ki számomra ebből a szempontból és Kertész Imre. A legtöbb ember, aki esztétikai igénnyel ír erről, az csak a gyászmunkát végzi el. A szüleit siratja, vagy magát, de nem gondolkodik. Elmesélni már elmeséltük, hogy mi történt. Még egy újabb szempontnak a többi után már nem nagyon van értelme. A holokauszttal két dolgot tehetünk. Szellemi vagy ösztöni szinten kezelhetjük. Az én olvasatomban a Saul fia ezt a két regisztert próbálja összekötni. „Szublimálom ösztönöm” – mondja József Attila. Az ösztönlényről tudjuk, hogy durva és brutális, animális szinten van. Megvetés tárgya. A szellemi szint a kívánatos, emelkedett régió, de ez kevesek számára elérhető. A holokausztról szellemi szinten nehéz bármit mondani, a filmmel ezért az ösztönszintet céloztuk meg. Ezt szolgálja a Saul fia tempója. Ez a nagyon közeli, perspektívátlanság, az ötven centire lévő kamera. Beletaszítunk, összetörünk, alkotóelemeidre bontunk, elégetünk, mindent elkövetünk. Igénybe vesszük az nézőt. Abban bíztunk, hogy beindul a reflektálatlan, az észrevétlen gondolkodás. Reményeink szerint a zsigeriből, amikor már nincs tovább, egyszer csak valami megjelenik. Akkor, amikor kiérünk a „homokos, vizes síkra”. Ott jelenhet meg a szellem, mint a napfény. Nem akartunk érzelmeket, nem akartuk, hogy sírjon a néző. A holokauszt művészet legnagyobb kísértése a giccs.

-Hogy érzed, sikerült elkerülni?

-Ez nem egy tökéletes film. Mai napig látok benne olyan pillanatokat, amelyekről azt gondolom, hogy másként kellett volna. Például a bonctermi jelenet, amikor sikerül megtalálni a fiút, és ott térdel Saul, mint egy „padonna” a „madonnához” hasonlóan.

-Pieta kontextus?

-Azt gondolom, sok volt az a térdelés. Ez egy hatvan-hetven százalékos film. A legnagyobb veszélyeket ugyan sikerült elkerülni. De ez olyan, mint amikor a síző jön le a lejtőn. Mindenféle zászlóknak nekimentünk. Messze van a tökéletestől a végső változat.

-Érdemes-e a nézőnek készülnie arra, hogy hogyan találkozik ezzel a filmmel? Milyen szinten és módon lehet felkészíteni mondjuk egy kamaszt a Saul fiára?

-Mindig meghatározó az első impresszió. Nagyon felelősségteljes az, hogyan tesszük lehetővé a találkozást ezzel a történettel. Van olyan kamasz, aki 17 évesen sem eléggé felkészült rá, és van olyan, aki már 14 évesen tud hozzá viszonyulni. Nincs általános receptem.

-Kell-e legyen ennek a holokauszt történetbe való „bevezetésnek”, amit te archeológiának neveztél, kollektív rendszere, rítusa? Valami más és azon túli, amit eddig tudott a nevelés, oktatás kínálni, mert – ahogy mondod – ami eddig adott, az megbukott.

-Kell, hogy legyen. Japán ezt Hirosimával kapcsolatban megoldotta. Kitaláltak egy ihletett rítust. Az év egy bizonyos napján mindenki papírmadarat hajtogat. Szaszaki Szadakó két éves volt Hirosima bombázásakor, 12 évesen betegedett meg, ennek utóhatásaként, leukémiában hunyt el. A gyógyulása érdekében, áldozatként papírdarukat hajtogatott, a legenda szerint 1000 madár elkészítése után válhatott egy kívánsága valóra. Élni akart, Szaszaki ezért dolgozott, de csak 644 madarat tudott hajtogatni. Emlékére, és a hirosimai áldozatok emlékére azóta Japánban papírdarvakat készítenek az iskolások. Ott sikerült konszenzusra jutni, és megtalálni az emlékezés legmegfelelőbb formáját. Nagyon fontos az, hogy valamit csináljon az ember. Ez a rítus lényege. Nem csak a szánk jár, hanem teszünk is valamit. És ebből a szempontból a magyar történelem nagyon gyenge.
1956-nak az emlékét sem sikerült ritualizálni.
Voltak ugyan kísérletek, például az, hogy tegyünk október 23-án, vagy november 4-én gyertyákat az ablakba. Ennek én nagyon örültem, mert a saját vallásom alapján azt látom, hogy csak arra emlékszünk, ami cselekvéshez társul. Nem egyszerűen arról van szó, hogy összejövünk az osztályteremben, a templomban vagy a munkahelyen, és osztjuk az észt. Hanem arról, hogy eljusson mindez az otthonainkig, a családunkig, és lépjen onnan tovább ki, a közös térbe. Tarkovszkij  Áldozathozatal című filmjében egy öregembert egy fiatal faggat a vallásáról. Mindennap beleönteni egy pohár vizet a kagylóba – mondja az öreg –, ez a vallása. Tényleg ez, jól érti Tarkovszkij, a vallás nem egy krédó, dogmatika, katekézis. A vallás cselekedet. Hogy mit jelent a tett, hogy miért tesszük – az másodlagos. Hozzátartozik ugyan a valláshoz, de a kommentár része. Sem Magyarországon, sem Izraelben nem sikerült tisztázni, még a zsidóságnak sem azt, hogy mi legyen a rítus. Nem tudjuk, hogy mikor, hol és mit csináljunk?

-Mi van a holokauszt-emlékezet konszenzushiánya mögött?

-A zeitgeist, a korszellem. A diffúz és atomizálódott világ.
Ez a világ nem individuumaira esett szét, ennél sokkal rosszabb a helyzet. Az individuum is szétesett.
Nemhogy közösségek, de egyének sincsenek. Annyira más minden, hogy már másság sincsen. Tábor Béla a centrum bomlásáról beszélt. Anything goes, mondja a posztmodern szellem, de ez azt jelenti, hogy mindenki zuhan.

-Ha azokra a kísérletekre gondolok, amelyek Erdélyben történtek tavaly a holokauszt évben, azt kell mondanom, nemhogy más minden, de akarva akaratlan minden ugyanaz. Vagy nagyon hasonló, keveset változó. Hiába vittek ki közterekbe emléktáblákat, hiába próbáltak az elhurcolt zsidókra magyarok és románok közösen, vagy külön-külön emlékezni, régi konfliktusok termelődtek újra. Ismétlődtek a szembenállások. Magyarországon szintén feszült és konfliktusos volt az emlékév. Nem tűnik úgy, hogy e hetven év alatt eljutottak volna ezek a társadalmak A pontból B pontba, bár valamerre kétségtelenül vánszorognak.

-Ez a legnagyobb vívódásom nekem is. A felvilágosodás mítosza, a fejlődés azt ígérte, hogy eljutunk A pontból B pontba, haladunk előre, már nem kell meghalnunk például olyan betegségekben, mint korábban. A mélyebb kérdés a rousseau-i, az, hogy mindeközben erkölcsösebb lett-e az ember? Az emberekben nagyon erős a komfortérzet, ahhoz a zónához való ragaszkodás, amelyhez szokva vannak. Ha kipöccinted őket ebből, ha provokálod őket, akkor mindenki a paneljeivel válaszol. Minden toleranciaművelet fordítva sül el. Azért reagálnak így, mert úgy érzik, felülről kényszerítik valamire őket. A kelet-európai világ, amelyekben a totalizálódó társadalmak működnek, ilyen. Itt mindig helyettünk döntenek, nélkülünk. Eleve adott a gyanakvás. Nem vagyok optimista. Azt látom, hogy deklaratív, formális szinten az emberi jogokat kiterjesztettük. Az emberi méltóságról ilyen szépeket sosem mondtak mint most, vannak is valami eredmények. De mindez a felszín. Ez alatt ott van a mélyen rotyogó tudattalan. A bevándorló társadalmakat: az Egyesült Államokat, Kanadát, Ausztráliát leszámítva, a nemzetállamokban bármikor újra kirobbanhat a lincselés. Mint egy vulkán. Változó, hogy ki lincsel kit, de az egyenlet ugyanaz.

-Már meséltél arról, hogy sokat jártál Erdélybe. Érezted itt a „nemzetállam súlyát”, amikor erre jártál? Azt, hogy ez a kráter pereme?

-Számomra ebből a szempontból egy romlatlan vidék volt, biztos volt ebben egy ici-pici naivitás. Feltételezem, a helyzet romlott. Volt egy fantasztikus élményem a nyolcvanas években Gyergyószárhegyen. A „strada Principala 1089”-ben aludtam a Nagy családnál, Béla bácsinál. Ott egy nagyon helyes fiú, kissé részegen egy esküvő után, megjegyezte, hogy van pornó újságja. Nem nagyon érdeklődtem iránta, azzal próbált rábeszélni, hogy jó lap az, mert magyarul van! Végül egy fekete-fehér fénymásolt lapot vett elő. Kiskamaszként én már láttam igazi, Bécsből csempészett Playboyokat. Akkor azt gondoltam, hogy Erdély ilyen: fekete-fehér. Amikor bemutatkoztam, a nevemet sem értették. A Röhriget Lőrincként értették. Templomba is hívtak, én meg magyaráztam, hogy zsidó vagyok. Ezt valamiféle tisztelettel fogadták, felajánlották, hogy elvisznek a temetőbe, Marosvásárhelyen a zsinagógába… Olyas reakciókat kaptam Erdélyben, amilyeneket Magyarországon soha. Mert ott mindig nagyobb volt a gyanakvás. Az Erdélyben eltöltött nyarak alatt azt éreztem, hogy mekkora a hiány: nincsenek a szászok, a zsidók. A nagy gyönyörű kozmopolita központok Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár, a monarchia lüktető világa elszáradt. Az erdélyi ismerőseim mondták is, hogy hiányoznak nekik a zsidók. Mutatták, kié volt ez a bolt, meg az a ház. Ezt valamiféle plusz szeretetként éltem meg.

-A közösségi felejtés valóban fekete-fehér, de nem ennyire idilli. Gyergyószentmiklósról és környékéről 986 embert deportáltak. Az eltűntekről kevés szó esik. Észak-Erdély hiányaihoz hozzáadódnak a dél-erdélyi tragédiák, a romániai zsidóüldözések, a transznisztriai deportálás. Vagy elhallgatás van, vagy körvád, felelősséghárítás az esetek többségében. Gyakorta románok és magyarok hibáztatják egymást. Én szeretném, ha ez a fekete-fehér kép pontosabbá válna, részletgazdagabbá. Nem tudom, hogyan. Az, hogy például a magyar közösségben erősödik a Horthy-korszak iránti nosztalgia, mint az aranykorszak éveihez való ragaszkodás – ez biztosan nem segít.

-Én a Ceauşescu korszakban azt éreztem Erdélybe látogatva, hogy a magyarok maguk is zsidók lettek kicsit. A kisebbségi lét, a nyelvért folytatott küzdelem közelebb hoz bennünket egymáshoz. Magyarországon nincs ez a fajta sorsközösség. A szombatosok története, bár kis fejezet, de fontos: ők is a gettóba kerültek. Nosztalgia persze van, de ez nem annyira a Horthy korszaknak, mint a kiegyezés korának szól. 1867 és 1914 között volt a modern Magyarország születésének az időszaka, ekkor a jogegyenlőség miatt hihetetlen tömegben magyarosítottak a különböző nemzetiségek. Az csak egy optikai csalódás, hogy az emberek ma a Horthy-korszakra hivatkoznak, ami nem is értékelhető egységként. Szerintem inkább Ferenc József, Deák Ferenc, a kiegyezés az, ami hiányzik, az a fantasztikus ötven év, amikor felépült például Budapest is.

-Említetted, hogy a Ceauşescu korszakban az erdélyi magyarok maguk is „zsidókká” váltak kisebbségben. Azt hiszem, a szerepcserére, a másik perspektívájának a belátására való képesség egy hosszas folyamat. Nem csak arról van szó, hogy az erdélyi magyar közösség tisztázza, hogyan profitált például az árjásításból, vagy mi történt, amikor a magyarok szomszédait, barátait, kollégáit deportálták. Hanem arról is, ha már a nosztalgiánál tartunk, hogy képes-e azoknak a monarchia korabeli románoknak a fejével gondolkodni, akik jogfosztottságban éltek. Képesek-e a magyarok bizonyos helyzetekben, ügyeket érintően „románokká” lenni. Mint ahogy ma kérdés, tudnak-e a románok „magyarokká” válni egy-egy, a magyarok számára kiszolgáltatott helyzetben. Ez egy személyes és kollektív dominó.

-Most nagyon udvariasan megfogtál. Valóban az 1867 és 1914 közötti időszak rákfenéje az elhanyagolt nemzetiségpolitika volt. Miközben, magyarnak fantasztikus volt lenni abban az időben. Románnak, szerbnek lenni meg nem. Trianonnak ez egy kórelőzménye. Magyarország nem tette magát vonzóvá a nemzetiségei számára. Ez a nagyon nagy és természetes ország elhanyagolta a nemzetiségeit. Ez óriási hiba volt, amiért rettenetesen megfizettünk. De ezért nem az erdélyi magyart, a magyarországi magyart kárhoztatnám. Hanem a papságot, akármelyik egyházról legyen szó. Az, hogy Gyergyószentmiklóson a magyar cipész miért nem állt ki a zsidó cipészért, egy kérdés, de ennél fontosabb fölvetés, hogy a vasárnap irgalmas szamaritánusról prédikáló katolikus pap miért nem állt ki? Neki „hivatalból” ezt kellett volna tennie. A cipésznek joga van elvileg rossz embernek lenni. Kevés volt a Márton Áron.

-Márton Áron egy ember valóban, de itt most a teljes rendszer működése a kérdés. És abban a rendszerben az ellenálló magányos és könnyen legyőzhető ellenségnek bizonyult.

-A pap szentségeket szolgál ki, palástja van, ha protestáns. Nem gondolom azt, hogy püspöki engedélyre kell várni az állásfoglalásért. A debreceni Éliás József, az erdélyi Visky Feri bácsi – sok ember mentett zsidót püspöki jóváhagyás nélkül. A hierarchiával nem lehet takarózni. A pap Isten felkent szolgája, és őt is kell szolgálnia.

-Erdélyben is vállalnád a következő generációkkal folytatott beszélgetéseket? Azt a nevelő munkát, amiről korábban beszéltél?

-Ez a tervem, sőt, valamikor még Erdélybe is szerettem volna költözni. Most próbáljuk kitalálni a formáját, hogyan is lehet ezt megszervezni. Visszatérve a Saul fiára: a Soá egy Isten elleni merénylet. Nem véletlen, hogy kik, mikor és hol irtottak kiket. A kereszténység emlőjén jött létre a náci pogányság. Nyilvánvalóan az egész zsidó-keresztény hagyománytól igyekeztek megszabadulni. A magnál kezdték, ha szabad ezt így fogalmazni, a következő körben jöttek volna az Evangéliumot élők és hirdetők. Én nem vagyok filmszínész, ez, ami a Saul fia körül most történt, egy epizód, ami nagy megkönnyebbülésemre véget ért. A hajóm orrát pont ilyen vizek felé szeretném fordítani. Afelé, hogy tanuljunk, és próbáljunk meg ezzel a transzcendenciával valamit kezdeni, mert ugyanazt érzem, amit Heidegger mondott: már csak egy Isten menthet meg minket.

 

 

*

(forrás: erdélyiriport.ro)

*

szerk: Láng Judit