Joomla Free Template by FatCow Hosting

Lelencek

A Demokrata Info irodalmi melléklete közli Láng Judit "Lelencek" című írását.A Demokrata Info irodalmi melléklete közli Láng Judit "Lelencek" című írását.

 

 

Liza

 

 

Liza a legrégebbi barátnőm, hetediktől volt osztálytársam a nevelőotthonban. Együtt jártunk több iskolába is, de még ma is folyamatos a kapcsolatunk. Emlékszem, kamaszként nem volt jó csaj, de érdemes volt vele barátkozni: nem volt olyan unalmas.

A nevelőanyámnak ­ amikor férjhez ment, azt mondta a nőgyógyász, hogy nem lehet gyereke, ezért gondolta, hogy kivesz egyet az intézetből. A gyámhatóságnál olyat keresett, akit nem látogattak a szülei. Egy fővárosi óvodában talált meg 1968 nyarán: akkor ő húsz éves volt, én három. Az iskolai szünetekben náluk voltam és látogathattak is havonta egyszer a vidéki leány nevelőintézetben, ahová a pesti óvoda után kerültem.

Mikor megismertek, örökbe akartak fogadni. A szüleim nem mondtal le rólam jogilag, ezért Zsófi, így hívtam, csak patronálhatott.1977 júliusában felhozatott vidékről újra egy fővárosi intézetbe, hogy közelebb lehessek hozzájuk, hogy többet találkozhassunk.

Ebben a koedukált nevelőotthonban ismertem meg Lizát. A fiúk egy külön épületszárnyban aludtak, de az intézeti csoport napközben vegyes volt. Érkezéskor felszerelés a raktárból: mindenkinek ugyanolyan iskolaköpenye, utcai ruhája, melegítője, úttörőinge, télikabátja volt. A hálótermekben a fal mellett hat­nyolc emeletes ágyak, köztük akasztós szekrények, kinek­kinek a nevével ellátva. Az ágytakaró ugyanolyan anyagból, mint a függöny. A tévé központi helyen. Reggeli fél hétkor, iskola nyolckor, ebéd déltől félháromig, vacsora félhattól. Előbb az alsósok, aztán a felsősök. Este tízkor villanyoltás.

A nevelőim: Maja néni és Karcsi bácsi.

Hárman voltunk, akiket nem vittek haza a nyári szünetre, már összebarátkoztunk, mire a többiek megjöttek a szeptemberi iskolakezdésre. Mindannyian tizenhárom évesek voltunk, és a hetediket kezdtük.

Lizának öngyilkos lett az apja, az anyja ideggyógyászati kezelés alatt állt: mondta, hogy egy éve egy fekete Volgába ültették a bátyjával, úgy hozták be őket az intézetbe. Vállig érő fekete haja, kék szeme, jó alakja volt.

Sacinak öngyilkos lett az anyja, úgy lett állami gondozott a negyedikes kisöccsével, Jancsikával. A Maros utca elején laktak. Kerek arca szeplős, kék szeme, világosbarna oldalra fésült, félhosszú haja volt.

Nevelőanyámmal, Zsófival, nem sokkal az után romlott meg a kapcsolatunk, hogy felhozatott Budapestre. Én azon a nyáron nővé értem. Ezt valahogy nem bírta. A gyerekei mellett egyébként sem jutott már ideje rám. Brigi két éves volt, Csabika pár hónapos. Egy alkalommal, amikor hétvégén náluk voltam, egy Esti Hírlapot ejtett az ölembe, hogy olvassam el a főcikket a rendőrségi rovatban. Ekkor tudtam meg, hogy roma vagyok. A szüleim lovakkal kereskedtek és a lovas kocsijuk kerekéből másfél millió forintot vettek ki, és egy kiló aranyat koboztak el, aminek az eredetét nem tudták igazolni. Anyám többször ült már markecolásért, apám is különböző agresszív és gazdasági bűncselekmények miatt. Ószeresek, tollgyűjtők és egyéb házalók sokszor kirabolták Zsófi apját: a nevelőszüleim utálták a cigányokat, mondták is sokat. Miután megszülettek a nevelőanyám a gyermekei, érezhetően feleslegessé váltam, ezért egy idő után nem mentem el hozzájuk és ők sem kerestek.

A nevelők ittak. Sokszor előfordult, hogy Karcsi bácsi az ügyeletben részegen kergetett bennünket az íróasztal körül, hogy megbassza, akit elkap. Maja nénit Karcsi bácsi dugta: ezt mindenki tudta, így hát többszörösen titok volt előtte, hogy a vén majom rendszeresen próbálkozik velünk. Az intézetben nem lehettünk, mert a nevelők részegen bármikor nekünk eshettek, viszont a kimaradásért büntettek. Utáltuk őket, féltünk tőlük: a véd ­, és dacszövetség tartott össze bennünket.

Mondtam már, hogy Lizának az apukája lett öngyilkos, Sacinak meg az anyukája. Mikor felmentünk egyikükhöz, megtaláltuk a szüleik gyógyszereit és nyugtatóit, amiket beszedtünk és azt játszottuk, hogy ki bír tovább fennmaradni. Így, ilyen állapotban csavarogtunk a környéken, ismertük, mint a tenyerünket: egyetértettünk abban, hogy szar a világ ­, ismertük egymás családtörténeteit.

Liza anyja egyedül élt egy másfél szoba komfortos lakás nagyobbik szobájában, mi a kicsiben gyűltünk össze Karácsonykor: bámultuk a feldíszített fát, a rádión hallgattuk a zenét, cigiztünk, múlattuk az időt. Este visszamentünk a kóterba. Általában vacsora utánra, vagyis késve estünk be, de volt olyan, hogyha nagyon buliztunk Lizánál, kimaradtunk éjszakára is. Olyankor a büntetés hajcibálás és a folyósóra kiállítás volt. Ha a Kati néni elkapott, hogy támaszkodunk, akkor a hajunknál fogva verte a fejünket a falba.

Tulajdonképpen minden nevelő ilyen volt, csak nem hajat cibált mondjuk, hanem adott egy pofont, vagy a Béla bácsinak a seggberúgás volt a szokása. Egymás előtt vertek és aláztak meg bennünket. Nem voltunk mi már semmilyen hercegkisasszonyok a kosztümös filmekből, csak az egyen hálóing alatt meztelen árvák. Aztán a folyósón állva csak szótlanul néztük egymást.

Kora tavasszal, egy hétvégén felmentünk Saciékhoz, ahogy szoktunk. Saci kulccsal ment be, fura volt, mert az apja mindig kijött elénk az ajtóhoz ­ örült, ha mentünk.

Bűz fogadott.  A belső szobában nagyfokozaton égett a gáz cserépkályha, legalább harminc fok volt, a redőnyök leengedett résein szüremlett némi fény, de a félhomályban is láttuk, hogy az apja halott: kifelé fordulva féloldalt fekszik az ágyon, és a nagy hőség miatt oszlásnak indult testéből valami csöpög a szőnyegre. Az éjjeli asztalkán gyógyszeres üvegcsék és vodka. Rókázva fordultam ki a szobából, a ledermedt Sacit Liza rángatta ki. Szóltunk a szomszédnak, mentők, rendőrség, minden.

Az önkormányzati temetésre elment az egész úttörőőrs. A Farkasréti temetőben volt a gyászszertartás. A ravatalon a koporsó. A bejárat jobb és baloldalán egy­egy hatalmas petróleum fáklya, és mi meg azokkal egy sorban, fehér úttörőingben, a futószőnyeg két oldalán. A pap elmondta a búcsúbeszédet, a koporsót betették a fekete autóba, hozzá a koszorúkat és elindult lassan a menet a sírhely felé. Útközben elkezdett esni az eső. Mikor odaértünk, még mindig ásták a gödröt: késve kezdhették. Elázva körbe álltuk a sírhelyet és a ministráns fiú, hogy a pap mellé kerülhessen, az agyagos földhalom tetejére állt ahonnan, zsupsz, belecsúszott a gödörbe. Úgy kellett kihúzni gurtnival. Majd mikor az egyik sírásó kirepített elénk egy álkapocs nélküli koponyát, szétugorva hátráltunk, majd kitört belőlünk a frusztrált nevetés, és ahányan voltunk egyszerre nekiiramodtunk, a kijáraton át futva, le az úton, ameddig csak bírtuk szusszal. De még akkor is röhögtünk. Saci lakását, a gyámhatóság és a lakásosztály lezárta, míg nagykorú nem lesz, ő és a kisöccse az intézetben maradt addig is.

Az első berúgásunk nyári szünetben volt a hetedik után. Kimentünk a közértbe, és loptunk egy­egy kétdecis konyakot. Egyedül voltunk a hálóban, a nevelők piáltak a szobájukban, vagy nem tudom, de sehol senki. Délután a Cherbourgi esernyők ment a tévében. Ittunk: nem sokára el kezdett velem forogni a szoba. A vécé a folyosó végén volt. Négykézláb tudtam csak kimászni hányni. A többiek is. Hárman  négykézláb a folyosón. Szerencsére a szünet miatt üres volt a ház. Aztán csak feküdtünk. Később megígértük egymásnak, hogy örökké jó barátok leszünk. Meg is jelöltük a jobb kézfejünket úgy, hogy egy gyufaszál foszforjával addig csiszoltuk a bőrt rajta, míg kisebesedett. Nekem még mindig megvan a heg, bár halványan.

A nyolcadik után, áthelyeztek egy kollégiumba, ahol vidéki lányok is laktak. Iskolába szintén kijártunk a városba. Liza hazaköltözött az anyjához, viszont egy gimnáziumba jelentkeztünk és fel is vettek bennünket.

Sacival az általános iskola után soha többet nem találkoztam.

A gimiben, egyszer csak hívat az osztályfőnök és olvassa nekem az illetékes önkormányzat levelét, hogy lopás ügyében a szabálysértési osztályra ­ mint a fiatalkorú képviselője ­, menjen be velem, ekkor és ekkor. Kiderült, hogy csokit loptam a Jászai Mari téri közértből. És anyám neve mittudomén Russz Ilona. Na, ez nem volt igaz. Egyből tudtam, hogy Liza volt, mert ismerte a személyi adataimat, és azt diktálta be. Hiába, nem egyezett az anyám neve, lezárták az ügyet: pénzbírságot kaptam a lopásért, de felmentettek, mert állami gondozott voltam. Szóval, annak ellenére, hogy nem én követtem el, a hír elterjedt rólam. Az iskolában fegyelmit kaptam: ki nem rúghattak, mert védett státuszú voltam, viszont megbuktattak matematikából ­ a pótvizsgán is.

Eltanácsoltak. A kollégiumban azt mondták, hogyha még azon a nyáron nem találok másik iskolát, akkor zárt intézetbe visznek. Így hát megtaláltam a legelsőt, ami az utamba került és beiratkoztam optikusnak. El is végeztem. Lizával rendszeresen találkoztunk, mondtam neki az esetet, hogy mi történt velem, hogy szerinte ki csinálhatta, azt mondta, nem tudja, fogalma sincs, aztán nem beszéltünk soha többet az esetről.

Lizával egyszer elmentünk egy buliba, akkor a házibuli volt a divat, és láttam, hogy csókolódzik a pasimmal. Azt hittem, hogy rosszul leszek. A pasimtól, aki ráadásul még nem is nagyon tetszett, azért elvártam volna, hogy megkérdezze: mit szólok ehhez. Például, hogy nincs­e ellenemre. Liza ezután nem szólt hozzám. Nagyon szenvedtem tőle. Meg sem kérdeztem tőle, hogy miért kerül, csak szenvedtem. Hónapok teltek el. Az iskola után egy külker vállalatnál helyezkedtem el adminisztrátorként. Esti iskolába jártam mellette, úgy érettségiztem le. A vállalati felvételnél derült ki, hogy első munkahelyének ő is ezt a céget választotta. Neki akkorra már volt egy csomó pasija, de én meg szűz voltam. Mindent elmondott nekem a szexről. Mindent tőle tanultam. Elmagyarázta, mit hogyan kell. Meg is tanultam. Később túl is szárnyaltam.

Liza aztán kiment Amszterdamba: ledzsankult kurvára, tiszta narkós lett. Pár év múlva hazajött, itt is nyomta tovább. Pár éve valahogy sikerült leállnia egy elvonó táborban. Kimosták az agyát, vagy nem tudom, azóta tiszta.

A nyóckerben lakom. Itt volt nálam és elkezdte osztani az észt, már nem tudom minek kapcsán. Ja, hogy csúnyán beszélek, vagy valami. Azt mondja nekem: Nagyon bírom a fekete boltost itt három sarokra, aki mindenkinek azt mondja, hogy szia. Van egy kínai üzlettársa, az is mindenkit lesziáz. Akármit mondasz: szia. Bemész a nagyanyáddal, az is szia. Gondolkodtam rajta, hogy Afrikában és Kínában ahonnan ők jöttek, százszor ennyien élnek, mint Magyarországon. Ez egy kicsi ország: idejönnek és itt az emberek mindenkinek másképp köszönnek. Másképp minden napszakban, ha haragszik, akkor is, ha ő a főnök, akkor is, ha fiatalabb, ha nő, szóval sokféleképpen. Kérdem, mit akart ezzel mondani. Hogy milyen bő a szókincsünk, mit káromkodok annyit.

Ezen felszívtam magam, mert tizenöt ­ húsz évvel ezelőtt, ez a nő egy nagyon kellemetlen alak volt. Mindenki eltaszította, én meg nem. Hernyós volt, ennek ellenére engedtem, hogy nálam lakjon pár hónapot. Izzadt egész nap és kurva büdös volt a lakásban. Nem tudott heroint szerezni: elvonása volt. Olyan kurva büdös volt tőle, mintha kecske lett volna a szobában. Ott dekkolt és mindenféle kétes csávókat hordott fel, amíg én dolgoztam.

És ez a heroinos csaj ­ aki már nem az ­, most osztja az észt nekem, hogy csúnyán beszélek. Úgyhogy elküldtem a kurva anyjába és lehúztam a rolót. Elgondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen nincs semmi szükségem rá, eddig sem volt, de mégis csak ő a legrégebbi: baszki, ez van.

Lizát a hülyeségei ellenére is szeretem, mert akarva, akaratlanul is egymás életének tanúi vagyunk. Liza az, ha kimondom egy ember nevét, aki az ismerőseim közül tudja ki az. A többiek nem.

Ő a legrégebbi barát és talán a legjobb is, mert nagyon bensőséges érzés, hogy ismerjük egymást gyerekkorunk óta. Nem tudok rá igazán haragudni: olyankor megnézzük a kézfejünket látszik­e még a közös jel: az ígéret. Ami köt hozzá most már negyven akárhány éve.

 

Lang Judit

 

Láng Judit