Joomla Free Template by FatCow Hosting

A történelem nem ismétli önmagát

A Le Monde diplomatique magyar kiadásában olvastuk: Miközben a számítástechnika és a zöld kapitalizmus nagyágyúi sikeresen monopolizálták a szebb jövő ígéretét, a baloldal csendben elhagyta a témát. Mivel nem mer a változások élére állni, a múlt emlékei felé fordul, főleg a háború utáni évek felé. De össze lehet-e egyeztetni a haladást a múltba révedő nosztalgiával?

„Éljen a tegnap!” – noha egyetlen francia sem tette ezt a felkiáltást a jelszavává, a háború utáni évek társadalma iránt mégis nagy a nosztalgia, egyenesen irigylik az akkoriakat.

„Ha levonjuk a megfelelő tanulságokat a válságból, akkor a krízis utáni világ inkább fog hasonlítani a világháborút követő három ragyogó évtizedre, mint a legutóbbi harminc évre” – ezt nem más jelentette ki, mint Henri Guaino, Nicolas Sarkozy elnöki tanácsadója[1]. A felszabadulás utáni évek társadalma nemcsak a Baloldali Front, a Szocialista Párt vagy a centrista Demokrata Mozgalom (Modem) gondolkodását ösztönzi, hanem, bár több megalkuvással, a Nemzeti Front jelöltjéét is.

A nyolcvanas-kilencvenes évek liberális „modernitása” ma már nem sokakat vonz. Az utóbbi másfél évtized két nagy gazdasági válságának hatására a „másfajta globalizáció” nagy témái, illetve a pénzügyi szektor túlburjánzásának és a társadalom kiélezett egyenlőtlenségeinek a bírálata mára teljes egyetértést teremtett az Occupy Wall Street aktivistái és a milliárdos Warren Buffet között. Sarkozy a Tobin-adóért harcol, míg a konzervatív német kancellár, Angela Merkel a magánbankokat bírná fizetésre. Úgy tűnik, még a liberalizmus fő szószólója, a The Economist is elismeri az államkapitalizmus eredményeit.[2] A hetvenes évektől bevezetett gazdasági-társadalmi dereguláció, a különféle szabályzások és korlátozások fokozatos feloldása, amelyet a hatalmon lévők oly sokáig lelkesen ünnepeltek, mára egyre népszerűtlenebb.

Ez a politikai változás abba a kulturális közhangulatba illeszkedik, amelyben minden elönt a retrómánia a Mad Men-sorozat kultuszától a Fiat 500-as és a Mini Cooper új kiadásán, a Kitsch-bútorok reneszánszán át az első Bob Dylan-albumok fetisizálásáig.[3] A Marianne hetilap Régen mi volt jobb? témában megjelent cikke[4] egyszerre említi a bisztrók baráti hangulatát, a helyi kisiskolák díjkiosztóit és a jópofa biciklis postásokat. A válságban is jól megy a nosztalgiával kereskedőknek. Logikájukat így foglalhatjuk össze: mivel régen (azaz a globalizáció, a régi iparágak eltűnése, a munkanélküliség megugrása, a legfontosabb társadalmi szocializációs rendszerek, az iskolák, pártok, egyházak, összeomlása előtt) jobb volt, ezért mindazt, amit nélkülözünk mai világunkban, a múltban találhatjuk meg.

A melankólia különösen a baloldali szerzőknél érhető tetten: a maoizmusról szóló munkáiban a regényíró, Morgan Sportès[5] egyértelműen visszasírja a régmúlt időket, amikor még a gaulle-isták kezében volt a politikai hatalom, a kommunistákéban pedig az értelmiségi szféra. Stéphane Hessel híres kiáltványa[6] [Háborodjatok fel!], amely a mával veti össze az Ellenállás Nemzeti Tanácsának háború utáni programját és a felszabadulás utáni évek szociális reformjait, 2010. októberi első kiadása óta valódi bestseller lett. A filozófus Jean-Claude Michéa pedig könyvében[7] [Az Orfeusz-komplexus] arra inti a kapitalizmus kritikusait, hogy fogadják el és értsék meg a hagyományos konzervatív gondolkodást, amely a szerző szerint a mindennapi emberek sajátja.

 
A fényes múlt délibábos képe

A vágyódás egy olyan korszak iránt, amikor a társadalmi erőviszonyok jobban kedveztek a bérből élők számára, egyértelműen jelzi a neoliberális ideológia lassú kimúlását. Ugyanakkor mindez a baloldal stratégiai és elméleti tehetetlenségét is jelzi. A nagy forradalmak, a feminista küzdelmek, a szakszervezeti harcok, a gyarmatosítás elleni fellépés éltető ereje nemcsak a jelen elvetését jelentette, hanem egy szebb jövő felvázolását is, de semmiképp sem a visszatérés vágyát az elképzelt, édeni múltba. Régen a kiútkeresők figyelembe vették a múltbéli kifosztottságot és az elidegenedett jelent, és ezek a keserű tapasztalatok ösztönözték őket egy radikálisan új jövőkép kialakítására. Ma pedig inkább a múltba menekülnek.

Azok, akik elutasítják a piaci törvények mindenhatóságát, utóvédharcokat vívnak, és ebben a történelem felhasználása két ellentmondásos hatással is jár. Az első szándékos, a második inkább véletlen. Egyrészt megmutatják, hogy a háború utáni szociális rendszer kiépítése vagy a sztrájkok nyomása alatt meghozott, a munkavállalóknak kedvező kormányzati döntések ékes példái annak, hogy létezik más megoldás is, vagyis a megszorítások nem a kiutat jelentik. A múltban számos példát találunk arra, hogy a népek ellen tudtak állni a mostaninál sokkal, de sokkal nehezebb pillanatokban is. Az egykori szociálliberálisok, Anthony Giddens, Alain Touraine, Fernando Henrique Cardoso stratégiájával szemben – amelynek lényege, hogy az „archaizmus” nevében meghirdették a munkásosztály temetését – amikor ma a háború utáni szociális vívmányokra emlékeztetünk, akkor a valóságos modernitást védjük, azaz a bérből élő munkások sikeres harcait.

A kilencvenes évektől a szovjet veszélytől megszabadult nyugati vezetők a piacgazdaság-demokrácia kombinációt úgy kezelték, mint az emberiség történetének végső formáját: a történelem éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a jelen nem örök, a piac pedig nem természeti jelenség. A pénzügyi kártyavár összeomlásával és az arab tavasz után úgy tűnik, hogy egyre többen utasítják el a piac iránti vakhitet.

Ha a szociális visszafejlődés mértéket az 1944 és 1975 közötti időszakhoz mérjük, azaz a második világháború utáni gazdasági modellt tesszük meg a társadalmi igazságosság mércéjévé, akkor ezzel ki is jelöljük a progresszió, az új modelltől elvárt maximumot. „A hetvenes évek vége óta”, „a baloldal liberális fordulata óta”, „az első olajválság óta” – ezekkel a bevett fordulatokkal vezetik be a gazdasági-társadalmi visszafejlődés vizsgálatát, ugyanakkor egyenlőségjelet tesznek a mindenható piac dogmája elleni harc és a háború utáni gazdasági szabályozási rendszerhez való visszatérés közé. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy térjünk vissza a jól működő ipari kapitalizmushoz, mert azt csak a túlburjánzó pénzügyek mérgezték meg. Térjünk vissza a háború utáni társadalmi kompromisszum időszakához, amelyről feltételezzük, hogy kiegyensúlyozottabb volt, csak a neoliberalizmus tette tönkre. Térjünk vissza a társadalmi szocializációs és ellenőrző közösségekhez, melyeket a régi falusi szolidaritás szétesése, a tömeges urbanizáció és a ’68-as eszmeiség pusztított el.

Amikor Dennis Kessler, a francia nagytőkések hivatalos értelmiségije Sarkozy kormányának feladatául tűzte ki az „Ellenállás Nemzeti Tanácsának 1945-ös programján alapuló rendszer szisztematikus lebontását”, szándéka ellenére erőteljes ellenállást ébresztett, hiszen megmutatta a baloldalnak, hogy hol van az a végvár, amelyet mindenképpen meg kell védenie, és amely ugyanakkor a baloldali közös mítosz egyik elemét is megjeleníti.

A nagy szociális reformok idején, a negyvenes évek második felében született meg az Egyesült Államokban, Franciaországban és egész Nyugat-Európában a jóléti állam: létrehozták a társadalombiztosítást és a nyugdíjrendszert, bevezették a közalkalmazotti státust, megszületett a szakszervezeti megbízottak rendszere, államosították a hitelrendszert és az energiaszektort. A hajdani szociális paradicsom képe azonban mítosz csupán. A felszabadulás korszakának nagy lendülete a hidegháború kitörése után nem sokkal a szocializmus vereségével zárult le. A termelőeszközök többsége magántulajdonban maradt, és ahogy az amerikai történész, Richard Kuisel megjegyzi: „a francia tervgazdaságnak inkább neoliberális, mint szocialista vagy szakszervezeti karaktere volt”.[8]
 

A halott magával ragadja az élőt

Az események ilyen kimenetele egyáltalán nem volt magától értetődő abban a korban, amikor a jövő a szocializmus és a szociáldemokrácia között ingadozott. Ma viszont a liberalizmus és a szociálliberalizmus a két alternatíva. Kuisel szerint „a baloldali reformok létrehoztak egy, a korábbinál jóval irányítottabb, jóval dinamikusabb gazdaságot, amely azonban nem volt szocialistább”. Mint a New Deal időszakában is, a kapitalizmust épp a megmentése érdekében kellett modernizálni. Így már 1948-ben tankokat küldtek az ország északi és keleti részeibe a sztrájkoló bányászok megrendszabályozására. „A munkásosztály, amely kiemelt szerepet játszott az ellenállásban – jegyezte meg 1947 júniusában Vincent Auriol, a köztársaság elnöke –, úgy hitte, hogy végre strukturális reformok jönnek majd, de újra ugyanazzal az önző gazdasági rendszerrel találta magát szembe, ahol semmi sem változott a munka és a tőke viszonyában”[9].

És így ment egészen 1968 májusáig. Az ötvenes évekből szívesebben emlékszünk az életszínvonal növekedésére, mint a gyarmati háborúkra; a gyors fejlődésre, mint a pokoli munkakörülményekre mondjuk a vegyiparban, a kikötőkben vagy az élelmiszeripar elnőiesedett szektoraiban. Például 1962-ben Franciaországban kétszázezer munkahelyi baleset történt: háromszor annyi, mint 2011-ben, noha az aktív népesség jóval kevesebb volt. A hatvanas évek elején a lotaringiai hengerművekben még ugyanazokkal a technikával dolgoztak, mint a századfordulón, ahol a kiömlő forró acél rendre megégette az ott dolgozókat.

A háború utáni dicsőséges harminc év korszaka, a lapát és a légkalapács, a tüdőt elemésztő azbeszt, az alulfizetett robotoló nők, a bádogputrikba zárt, a rasszista munkamegosztás alapján a legkeményebb munkakörökbe kényszerített észak-afrikaiak, az erkölcsi béklyók és a szexuális tiltások évei is volt. Munkások nagy tömegei számára a „fordista kompromisszum” valójában csak 1968 után vált valósággá, hogy aztán a hetvenes évek végétől elsöpörje a munkanélküliség és a világválság.

Így nem meglepő, hogy a háború utáni társadalom egyes jellemzőit a legkevésbé sem sírja vissza senki manapság: a korabeli erkölcsi, gazdasági és politikai rendszer a lehető legellentmondásosabb volt, a lakosság jó része az alapjait sem fogadta el, sőt, egyenesen a megdöntésére készült. Az optimista jövőkép, vagyis a dolgozók azon hite, hogy a gyerekeik élete szebb lesz, mint az övék, alapvetően arra épített, hogy minden átfordulhat, minden megváltozhat, hiszen mondjuk televízióhoz vagy konyhai gépekhez is lassan hozzájuthatott mindenki. Éppen ebben áll a nosztalgikus baloldal paradoxona: ma azt a rendet sírja vissza, amelyet akkor támadott.

A baloldal hívei szerint ahhoz, hogy megakadályozzuk a pénzügyi szektor kicsapongásait, vissza kell lépnünk a gazdasági rendszer egy megelőző korszakába. „Meg kell találnunk az intelligens válaszokat a kapitalizmus válságra, de a kapitalizmus megkérdőjelezése nélkül. Természetesen erre csak egy olyan nagy párt képes, mint a Szocialista Párt” – fejtegeti a demográfus Emmanuel Todd.[10] De vajon a baloldal feladata tényleg a rendszer toldozása-foldozása?

A globalizáció visszafordításának kísérlete vagy az iparleépítés megállításának vágya már néhány éve igen népszerű a politikai élet legkülönbözőbb spektrumaiban.[11] A baloldalon ezt az „egy lépés hátra, két lépés előre” stratégiát ma pirulás nélkül követik: vissza kell állítani a szabadkereskedelem nevében eltörölt kereskedelmi és pénzügyi szabályokat, korlátozni kell a nemzetközi konkurenciát, hogy a munkavállalók jobb feltételekkel tudjanak harcba szállni, és ez majd elősegíti hosszú távon az új társadalmi viszonyok kialakulását. Hogy ezek milyenek lesznek? Ez még rejtély. Pedig a termelőeszközök szocializált tulajdonba vételét vagy az egyenlőségen alapuló demokratikus társadalom kontúrjait lázadó generációk sora alakította ki – de a mai nosztalgiázók ezt nem érzékelik.

Márpedig ha a deglobalizációt nem kötjük a társadalmi emancipáció végcéljához, akkor lényegében olyan üres kategória lesz, amelyre bármelyik politikai erő akár egymással ellentétes célok érdekében is hivatkozhat. Egy nyugati munkás, ha meg is védik a fejlődő országok dömpingjétől, annak a tulajdonosnak az alárendeltje marad, aki meggazdagszik a munkájából. Ha azonban a nemzetközi konkurencia ellen anélkül harcolunk, hogy felvetnénk az osztályviszonyok kérdését a nemzeti keretek között, újra a tőkések egy (széles) rétegével való szövetség problémájánál találjuk magunkat. Szövetség azzal a tőkés csoporttal, amely teljesen ellenzi a globalizációt, és fő céljuk a további nyugodt kizsákmányolás a nemzeti lobogók alatt, akár a „dicsőséges harminc év” idején, meg az olyan ágazatokban, amelyeket lehetetlen más országokba költöztetni, mint például az építőipar vagy a vendéglátás.

Pedig a progresszív, a jobboldal által nem kisajátítható protekcionizmus nagyon is könnyen elképzelhető: elég lenne hozzátenni azt a követelést is, amelyről a nagy baloldali pártok láthatólag rendre elfelejtkeznek – pedig a munkakörülmények annyira leromlottak, hogy sokakat az öngyilkosságba kergetnek –: a dolgozók vállalati irányításának a jogát. Hasonlóan, az a deglobalizáció, amely együtt jár a nagy vagyonok újraelosztásával és a társadalombiztosítási rendszer kiterjesztésével[12], szintén tisztán baloldali követelés lenne.

Miközben a pénzügyi válság újraosztja az ideológiai kártyákat és tükröt tart a liberális kormányok ellentmondásai elé, a baloldal a szerénységével tüntet. Idilli képpé festi a kudarcát, hogy képtelen volt megváltoztatni a háború utáni világot, most ráadásul melankóliával is gondol arra a korszakra. Nem kellene inkább más célok felé fordítani tekintetét? Thomas Sankara, a burkina fasói forradalom vezetője foglalta így össze 1985-ban a programját: „merjük kitalálni a jövőt”.

Írta: Pierre Rimbert  
Fordította: Balázs Gábor



[1] Marianne, 2011. július 2.

[2] The Economist, 2012. január 21.

[3] Vö. Simon Reynold: Rétromania. Comment la culture pop recycle son passé pour s’inventer un futur [Retrómánia, avagy a popkultúra hogyan hasznosítja újra a múltat, hogy feltalálja a jövőt], Le mot et le reste, Párizs, 2012 és Mona Chollet: Beauté fatale. Les nouveaux visages d’une aliénation féminine [A végzetes szépség. A női elidegenedés új arcai], La Découverte, Párizs, 2012, I. fejezet.

[4] Marianne, 2011. július 16.

[5] Maos [Maoisták] és Ils ont tué Pierre Overnay [Megölték Pierre Overnay-t] Párizs, Grasset &Fasquelle 2006 és 2008.

[6] Stéphane Hessel: Indignez-vous ! [Háborodjatok fel!] magyarul megjelent a Scolar kiadó gondozásában 2011-ben. http://www.libri.hu/konyv/haborodjatok-fel.html

[7] Jean-Claude Michéa: Le Complexe d’Orphée [Az Orfeusz-komplexus], Climats, 2011.

[8] Richard F. Kuisel: Le capitalisme et l’Etat en France. Modernisation et dirigisme au XX. siecle [A kapitalizmus és az állam Franciaországban. Modernizáció és irányítás a huszadik században], Gallimard, Párizs, 1984, 406. old.

[9] Idezi Serge Halimi: Quand la gauche essayait [Amikor a baloldal megpróbálta], Arléa, Párizs, 2000, 431–432. o.

[10] France Inter, 2012. március 8.

[11] Fréderic Lordon: La demondialisation et ses ennemis [A deglobalizáció és ellenségei], Le Monde diplomatique, 2012 augusztus.

[12] Bernard Friot: La cotisation, levier d’émencipation [Az adózás mint az emancipáció motorja], Le Monde diplomatique, 2012 február.