Joomla Free Template by FatCow Hosting

Antifasizmus Békatanoda perspektívából

"Az antifasizmusnak még nagyon is időszerű feladatai vannak. Ilyenkor persze azt szokták a szemünkre vetni, hogy mi Don Quijote szerepében szélmalmokat rohamozunk meg, kinevezve őket gonosz óriásokká. Csak az a baj, hogy a mi szélmalmaink nem békésen állnak a saját helyükön és őrlik a búzát a köz javára, hanem állandóan keresik azokat a helyeket és alkalmakat, ahol támadhatnak" – mondta Hanti Vilmos, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének (MEASZ) elnöke. A Kanadai Magyar Hírlap elsőként hozza le a Rigó Béla által készített interjút Hanti Vilmossal. Lapszemle rovatunkban közlöljük az interjút.

Érdekes embereket nehezebb bemutatni. Sokfelé látjuk őket, sokféle területen fejtik ki munkásságukat. Csinálnak látványos és kevésbé látványos dolgokat, és néha az utóbbiak a fontosabbak. Hanti Vilmosról például elsőként azt szokták elmondani, hogy elnök. Két fontos szervezetnek is elnöke. Az egyik a MEASZ, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a másik a FIR, az Ellenállók Nemzetközi Szövetsége. Mielőtt még bármi másról beszélgetni kezdenénk, néhány mondatban bemutathatnád ezeket a szervezeteket.

A MEASZ az európai békével egy idős, 1945. május 15-én alakult meg, s tömöríti mindazokat az egykor ellenállókat, akik rész vettek a harcokban a Hitler-ellenes koalíció oldalán, fegyveres vagy politikai ellenállók voltak Magyarországon, illetve Európa további 22 országában. Mára ezeknek az ellenállóknak a száma életkorukból adódóan egyre kevesebb, s helyükbe egyre inkább olyan fiatalok lépnek, akik az egykor ellenállók erkölcsi hagyatékára építve kiállnak a demokráciáért, a békéért, fellépnek a kirekesztés minden formája ellen. A FIR a mienkéhez hasonló szervezetek nemzetközi szövetsége. Fontosságát jelzi, hogy 1987-ben az ENSZ főtitkára a FIR-t „a Béke nagykövete” címmel tüntette ki.

Mi vonzott Téged ezekhez a szervezetekhez, milyen tisztségeket töltöttél be ezekben, hogyan lehetett a FIR-nek éppen magyar elnöke? Hogy pontosabban érthető legyen csodálkozásom, arra célzok, nem mi dicsekedhetünk legfényesebb ellenállói múlttal a FIR tagjai között.

1991-ben lettem tagja a MEASZ elnökségének. Mint pedagógus, fontosnak tartottam a fiatalok humanizmusra nevelését. Mint keresztény ember elutasítom az ember-ember közötti háborúzást, ellenségeskedést és a kirekesztés minden formáját. A gyerekek fokozottabban szüksége van a békére. Szeretném, ha ők fölnőve szerte a világon egyre kevesebb embertelenséggel találkoznának. 2000-ben lettem a MEASZ elnöke, s hosszú évek kitartó munkájával, amelyben a MEASZ vezetői, tagjai partnerek voltak, sikerült a kádári időszakban egy kissé porossá vált szervezetből egy valódi civil, érdekérvényesítő egyesületet létrehozni. Soha sem forradalomban gondolkodtam, hanem az értékek megőrzése mellett a munkamódszerek reformját hirdettem. Talán ezért is szeretek a MEASZ tagjai. Ezzel a hazai háttérrel voltam 7 évig a FIR alelnöke, s lettem 2011. nyarán Bécsben, a FIR 60. évfordulójára rendezett kongresszuson elnöke a nagy múltú szervezetnek.

Ne haragudj, de egy kívülálló számára úgy tűnik, nektek nincs más feladatotok, mint emlékezni, vagy legfeljebb másokat emlékeztetni egy remélhetőleg végérvényesen elmúlt világ szörnyűségeire. Az emlékezetről tudjuk, hogy nagyon is emberi dolog. Olykor elfárad, olykor részlehajló. Ebből óhatatlanul az is következik, hogy időnként emlékezetünk hajlamos kiigazítani a valóságot.

A mi szervezetünk kétségtelenül a történelmi emlékezet ápolását tűzte ki céljául. Saját vállalt feladataival kerülne ellentétbe, ha bármelyik tagja (tagszervezete) érdemeket hamisítana magának. Az ilyesmire volt számos példa már közvetlenül a II. világháború végén és az utána következő időkben is. Hogy nagyon messzire ne menjünk, Szlovákiában voltak az úgynevezett egyerdős partizánok, akik a szovjet hadsereg közeledtére még a Tiso féle kollaboráns csapatok egyenruhájában menekültek be az erdőbe, aztán ötágú csillagos partizánokként jöttek ki a másik oldalon. Erre a példára éppen azért voltunk mi, magyarok érzékenyek, mert ugyanők forszírozták, hogy a magyarokat – csupán nemzeti hovatartozásuk miatt – eleve fasisztának bélyegezzék, sőt büntessék meg. Furcsa módon utólag őket próbálja igazolni mindenki, aki a magyar ellenállás érdemeit csökkenteni akarja, vagy éppen hazafiatlansággal vádolja a magyar ellenállókat.

Nem gondolod, hogy kétharmad évszázad után mindez már a történészek hatáskörébe tartozik?

Én nagyon szívesen gondolkodnék így, ha mások nem figyelmeztetnének folyamatosan arra, hogy az antifasizmusnak még nagyon is időszerű feladatai vannak. Ilyenkor persze azt szokták a szemünkre vetni, hogy mi Don Quijote szerepében szélmalmokat rohamozunk meg, kinevezve őket gonosz óriásokká. Csak az a baj, hogy a mi szélmalmaink nem békésen állnak a saját helyükön és őrlik a búzát a köz javára, hanem állandóan keresik azokat a helyeket és alkalmakat, ahol támadhatnak.

Ők is azt mondják rólatok.

Nagyon örülök a válaszodnak, mert azt jelzed vele, pontosan érted, hogy miről és kikről beszélek. A mi szélmalmaink azok, akik lapátjaikkal leverik a Ságvári Endre emléktáblákat. Mert szerintük Ságvári a saját hazájára támadt. Arról természetesen ilyenkor hallgatnak, hogy Ságvárinak és társainak a célja a német megszállás alatt lévő ország lehetséges felszabadítása volt. Az a meggyőződésem, hogy túl sok becsületes, tiszta fejű ember tartja idejét múltnak a történelmi jelképekkel való politizálást, aztán csodálkoznak, ha kiszorulnak arról a térről, amelyet átengedtek politikai ellenfeleiknek.

Ne haragudj, de amikor a budai önkéntes ezred a szovjet csapatok oldalán harcolt a németek oldalán harcoló magyarok ellen, az számukra sem lehetett felemelő érzés.

Most kezdhetném nagyon távolról a választ. Ez a helyzet nem igazán példa nélküli hazánk történelmében. Szent István magyar katonái német lovagokkal együtt harcoltak Koppány magyarjai ellen, és a sort még nagyon sok példával folytathatnánk. A lényeget mindig a történelem igazolja utólag. Elismerem, vannak nehezen átlátható helyzetek. Bármennyire megszenvedtük a ránk taposó náci világbirodalom terhét, akkor is nehéz volt a bennünket bombázókban, a kíméletlenül ránk támadókban megmentőket látni. Lényegében erről szól Radnóti Miklós Nem tudhatom című verse is, amivel akkor magára vonta a náci Németország bukásában reménykedők neheztelését.

Ti mégis róla neveztétek el legfontosabb díjatokat. Minek alapján ítélitek oda valakinek?

Kinek miért. A legfontosabb szempont, hogy egy-egy díjazott a saját területén álljon helyt emberségben, ha kell kiállásban a kirekesztés mindenformája ellen. Már túl vagyunk a 12. díjkiosztáson. Lassan már kétszáz azoknak a száma, akik az elmúlt 12 évben díjazásban részesültek. Ebben az évben is rangos volt a mezőny Bolgár György újságírótól kezdve, Czeizel Endre orvosgenetikuson, Donáth László evangélikus lelkészen, Fischer Iván karmesteren, Kulka János színművészen keresztül Szemes Erzsébetig, aki megjárta Auschwitzot, s napjainkban is fáradhatatlanul tesz azért, hogy a fiatalok megismerjék a szélsőjobb pusztító embertelenségeit. Azt szeretnénk ezzel a díjjal elérni, hogy hiteles embereket, hiteles emberi magatartásokat tudjunk felmutatni a társadalom számára. Ha Radnóti díjasainkat egy fontos fórumon egyszerre kérdeznénk meg aktuális problémáinkról, valószínűleg sok mindenben vitatkoznának egymással. A lényeget illetően azonban valamennyien egyetértenek az antifasizmus valamikor a legfontosabb emberi értékeket védte egy mindinkább erősödő embertelen világhatalommal szemben. Ma nem fenyeget bennünket ekkora veszély, de értékeink attól még védelemre szorulnak.

Gyakran vádolnak benneteket azzal, hogy szelektív a memóriátok. A magyarságot ért támadásokra nem reagáltok elég érzékenyen.

Ha ez így látszik, akkor az a mi hibánk is. Nincsen közöttünk, aki ne tartaná saját elveink megcsúfolásának, ami a háború utáni megtorlások során végbement. Az elmúlt év őszén például, amikor Szabadkán találkoztam a város fasizmus alóli felszabadulásának ünnepségén résztvevő szerb hadügyminiszterrel szóvá tettem a szerb képviselő ház által a közelmúltban elfogadott mélyen igazságtalan, annak általánosító volta miatt rasszista törvényt, amely a magyar kisebbségekre is vonatkozik. Végül is a Magyar Kormány nyomására később ezt a törvényt módosították, de úgy vélem, fontos volt a „népi diplomácia” szintjén is éreztetni, hogy a kérdéses törvény a szélesebb magyar közéletben is elégedetlenséget váltott ki.

De nézzünk egy másik esetet! A kollektív bűnösség jegyében kitelepített svábok eltávozásával a magyarság is nagyon sokat vesztett, hiszen a magyar parasztság elitjéhez tartoztak az elűzöttek. Ami a Benes dekrétumok nyomán Csehszlovákiában történt, az megbocsáthatatlan antihumánus jogtiprás volt, akár átdobták a határon a javaitól megfosztott magyart, akár otthon tekintették törvényen kívül állónak, akinek nem jár orvosi ellátás, gyermekének nem jár iskola. De ettől még nem lesz a történelmi igazságtétel megalapozója, ha autóinkon Nagy Magyarország emblémával provokáljuk a szlovákokat, a románokat meg a többieket. Hiszen például a szlovákok szemében Szlovákia önálló létét vonjuk kétségbe, nagy szolgálatot téve az ottani magyarellenes uszítóknak. Ennek eredményét egyébként a legutóbbi választásokon is tapasztalhattuk.

Mint antifasiszta hogyan látod az egykori „ordas eszmék” mai helyzetét?

Az antiszemitizmusnak, sajnos, nálunk hagyományai vannak, ezek ma is felütik itt-ott a fejüket. De láthatóan nincs tömeges támogatottságuk. Egyre erősebbek azonban a roma kérdés megoldatlanságának a veszélyei. Ennek két ága van. Az egyik a tehetetlenség, amellyel halogatjuk az egyre drágább megoldásokat igénylő gazdasági és szociális lépéseket. A másik pedig, az az ocsmány retorika, amellyel át akarjuk hárítani a felelősséget társadalmi fejlődésünk veszteseire. Mi sajnos, tradícióinkból következően többnyire az utóbbival harcolunk, de tudjuk, az előbbi lenne a megoldás kulcsa.

Azt hiszem ezen a téren is vannak már sikert ígérő kísérletezéseitek. Most a Magyarországi Gyermekbarátok Mozgalmára és a Békatanodára gondolok.

A Gyermekbarát Mozgalom korábban működött a nagy Magyarország területén is, 1917-ben alakult, de 1944-ben a nyilas belügyminiszter tevékenységét közveszélyességre hivatkozva betiltotta, mert lengyel menekülteknek adott otthont árpádföldi üdülőjében. Éppen 20 éve alakulhatott a szervezet újjá. Alapvetően a hátrányos sorsú gyerekekkel, családjaikkal foglalkozunk, de néha az az érzésünk, hogy „vak vezet világtalant”, mert kevés az anyagi lehetőségünk, s nagy szükség lenne a legelesettebbek segítésére. De a hiányt sokszor szeretettel, kedvességgel pótoljuk, ami sokszor a legnagyobb adomány a gyerekek számára.

Néha a szeretet is hiánycikk. A Békatanoda még meg sem alakult, amikor már akadtak, akik tiltakoztak ellene. Ha kocsmát vagy játéktermet rendeztek volna be az üresen álló pincehelyiségekbe, azt még elviselték volna. De hogy cigánygyerekek jöjjenek oda? Állítólag tanulni? Ne má’!

Nem tudom egyértelműen elítélni őket sem, mert az ügyetlenül megvalósított jó szándékok sokszor kontra produktívak. De tény eredményeinket látva a környék befogadott bennünket. A Békatanoda az az EU által támogatott program, 20 hónapig 80%-ban cigánygyerekek iskolai felzárkóztatását végeztük délutánonként. Mondanom sem kell a kedves olvasónak, hogy energiánkat leginkább az kötötte le, hogy családoktól családokig járva el tudjuk hívni a cigánygyerekeket délutánra hozzánk, ahol sok élményszerű programot szervezve alakítottuk ki bennük a kötődést intézményünkhöz, hogy máskor is eljöjjenek. A program ugyan már lejárt, de önkéntesekkel folytatjuk azt, mert nem szeretnénk veszni hagyni az eddigi munkánk eredményét, ami nem más, mint a cigánygyerekek és nem cigánygyerekek összetartó közössége. Ugyanis ezt nem elég létrehozni egyszeri alkalommal csupán. Mint egy kertésznek a kertet, a növényeket állandóan gondozni kell.

Ahányszor magadról kérdeztelek, mindig a munkádról beszéltél. Most tehetnél kivételt…

Eddig szerencsém volt az életben. Többnyire olyan dolgokat tehettem, ami számomra is örömöt okozott, s mások hasznára is tudtam lenni. Feleségem, akivel már több mint harminc éve kötöttük össze életünket, sokat segít a háttérben nekem. Három gyermekem már az egyetemeik elvégzése után saját önálló életük kezdeti lépéseit teszik. Nagyon büszke vagyok rájuk, mert úgy látom, az otthonról hozott értékeiket, a feleségemmel közösen nyújtott mentalitásunkat sikerrel tudják hasznosítani.

Biztos vagyok benne, hogy sok honfitársam is hasonlóan büszke munkájára, hivatására, családjára szerte a világon . Ez is összeköt bennünket, s mindnyájan, ki-ki amihez ért, tudja segíteni szűkebb-tágabb környezetét. Ha egymást, egymás véleményét tiszteljük, akkor mindig számíthatunk is egymásra, s a közösségünk erőt adhat a további mindennapok nemes küzdelmeihez.

Rigó Béla

Forrás: antifasiszta.hu / kanadaihirlap.com