Joomla Free Template by FatCow Hosting

Mégis, kinek az élete?

menekultek keletipu eEgy ország büszke arra az 1956-ra, amely az egész világ tiszteletét kivívta, s annak eszméit most lábbal tiporják. A 20. század elején már milliószámra "tántorgott ki" a magyar, majd 56-ban néhány nap alatt 200 ezer ember menekült Ausztriába, ahol meleg, segítőkész barátsággal fogadták őket, akár maradtak, akár tovább mentek a világ minden tájára. 

De egyetlen ország sem zárta őket szögesdróttal körülzárt táborokba, és az ügyük intézése idejére emberi szálláshelyet biztosítottak számukra. Az utóbbi években 500 ezren már másutt veszik a levegőt. Szabadabban és magabiztosabban. Szüleik és nagyszüleik csak kapkodnak levegő után. Az űr Skype-pal sem tölthető be.

Magyarországnak - ennek az 5 éve militarizálódó, fasizálódó, a szívére páncélt öltő, sőt, lassan már szíve sem levő országnak - le kell mondania az európaiságáról, ha továbbra is azt teszi, amit tesz.

Mégis, kinek az élete?
(A kormányzat egy régi-új színdarabot ad elő.)

1914 júniusában egyre szaporodtak az olyan kifejezések, mint „gonosz szerbek” „vad muszkák”, megágyazva a csődbe vezető háborús pszichózisnak. Az öntelt katonai lobbi Redl ezredes árulása ellenére szorgalmazta a minél előbb megindítandó háborút, amely aztán egymillió magyar halálát jelentette.

Orbán Viktor megszállottan hisz a saját maga által megalkotott hamis bálványban az erőszak istenének áldozva – és még csak nem is tart az Isten nevében történő erőszak eretnekségének ódiumától.
Nem kétséges, hogy a tűz körül ülők a „lánglelkű” vezért körbevéve bőszen bólogatnak neki, miközben kezüket dörzsölve csak arra gondolnak, hogy ez újabb és újabb kerítésépítéseket, fegyvervásárlásokat, és még ki tudja, milyen eszközöket – így további leosztásokat – jelentenek a lehallgató-rendszerektől kezdve a TEK szuper fegyvereiig.

Kiviláglik az is, hogy a miniszterelnök őrületében megvan a rendszer, mert meg van győződve saját igazáról és ötleteinek keresztülvihetőségéről, amiről nap nap után szónokol, és hisznek is neki. Nincs olyan ember a környezetében, aki ellentmondana, horribile dictu tükröt tartana. Az udvari bolond is szabadságon van.
Nem kétséges, a kormányfő zavartalanul végig fog menni a maga által kitűzött úton.

Orbán Viktor mögött egy 9,5 milliós lakosú ország próbál meg létezni. Most a szerbek helyett migránsokat, muszkák helyett euro-bürokratákat mondanak, de az ellenségképzés taktikája hasonló. A felmérés szerint a lakosság mintegy 60 százaléka így, vagy úgy bedőlt ennek a háborús pszichózisnak, és fél az idegenektől, mert nincs tapasztalás, csak közvetett információ.

A szolidaritást és empátiát pedig módszeresen ölik ki az emberekből évek óta, azt mondatva az életösztönükkel, hogy az a kevés, amihez hozzájutnak, legalább az övék, abból már nem jut másnak. Ahogy nevetve mesélték a nácik, hogy a lágerekben, mikor elgázosítottak egy-egy csoportot, az emberek úgy másztak egymás fejére, mint pókok a falon, hogy még levegőhöz jussanak, nem törődve a másikkal, mert győzött az életösztönük, és az azt tetette velük.
Mégsem menekült meg senki.
Ha csak magunkkal törődünk ebben az egészben, minket is magával ránt a történelem. Szégyenfolt leszünk, semmi több.

Az elmúlt hónapok történéseinél a menekülők esetenkénti agresszivitását mindig a hatóságok célzatos, vagy gondatlan provokációja előzte meg. Ezek az emberek, akik több ezer kilométert tettek meg az életben maradásért, joggal érzik becsapottnak magukat, és ez az idők során jól kiépült maffiahálózat ígérgetéseinek eredménye.
Ismerjük be, ez nemcsak a magyar szervek, hanem az Unió hibája is; későn eszméltek, hogy nem kellett volna hagyni zavartalanul kiépülni a hálózatot. És ennek az országnak a basáskodó urai vidoran vették mindezt tudomásul, és használják ki, amennyire csak tudják. Ezek mindenre képesek.

Hány tragédia kell ahhoz, hogy kijózanodjon a vezérüket vakon követő naiv tömeg a vérgőzös illúziókból? Hogy ne nyomja el a józan mérlegelést a dühödt indulat?
1914, 1956 legyen mementó. Ne legyen ott 2015 is annak.
Otthonukat, hazájukat vesztett százezrek menekülnek egyetlen motyóba téve egy élet munkáját és emlékeit.

Kinek van joga efölött ítélkezni?
Kinek kötelessége őket segíteni?
Mégis, kinek az élete?!

 

Rádi Sándor Judit