Joomla Free Template by FatCow Hosting

Az antiszemitizmus általánosító mechanizmusáról

Egy kedves olvasónk megküldte véleményét a Demokrata.info szerkesztőségének az antiszemitizmus általánosító mechanizmusáról. A véleményt közöljük.

 

"Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack."

Jövőre kerek húsz éve, hogy Landeszmann György, az akkori budapesti vezető főrabbi e sokakat meghökkentő megállapítást tette, egy vele és Zoltai Gusztávval, a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatójával készített interjúban (Zsidók és magyarok. Heti Magyarország 1993. február 26.). Az antiszemiták azóta is előszeretettel hivatkoznak e mondatra, valahányszor az antiszemitizmust bírálat éri.

Anélkül azonban, hogy a „Landeszmann-ügyben” igazságot osztanék, mert különben a rabbi felé hajlok (ugyanis az interjú készítője egyértelmű destruktivitással provokálta), egészen más szempontot ajánlok leglényegesebbnek tartani a dologban. Mégpedig azt, hogy a Landeszmann rabbi szereplését elítélők Landeszmannon kérjék számon, amit kifogásolnak tőle. Tudniillik Landeszmannról, meg senki konkrét zsidóról nem következtethetünk minden zsidó emberre, akár egyetlenegyre se. Erről szól ez az írás, ezért a Landeszmann-példa.

Az antiszemita állítja, hogy a zsidók általános megbélyegzését a zsidóság váltja ki. „A zsidók” viselkedése. Dacára, hogy nem létezik egységes zsidóság, amelynek tagjai rendre közös hibákat vétenének, születésüknél fogva meghatározott közös tulajdonságokat hordoznának. Hiszen ugyanúgy individuumokban jelenik meg a valóságban, mint az összes többi náció. Időnként és alkalmanként ugyan együtt mozdulnak az egyének, ám ekkor is mindenki maga felel saját cselekedetéért.

„...egy közösség, egy embercsoport alkatáról, alkati adottságairól, eredendő tulajdonságairól a hitel komoly reményében nem lehet tételekbe foglalt megállapításokat tenni... (...) Az, hogy az angol nyurga, pipázik és hidegvérű, nem azt jelenti, hogy minden angol ilyen, sőt azt sem, hogy a többségük ilyen, csak éppen annyit, hogy az angolok között a nyurgák, pipázók és hidegvérűek százaléka magasabb, mint a környező másféle emberek között.

Ugyanígy vagyunk az emberi magatartások minden típusával, amelyet a zsidók szempontjából tipikusnak lehet vagy szoktak nevezni: nem minden zsidónak s nem is a zsidók többségének a magatartásformái ezek, csak egyszerűen olyanok, amelyek a zsidóknál gyakoribbak, mint másoknál. Ennyi tökéletesen elég arra, hogy a környező társadalom ezeket zsidó vonásoknak tekintse.”

(Bibó István: Válogatott tanulmányok. Második kötet 1945-1949. Budapest, 1986. Magvető Könyvkiadó. 687-688. old.)

 

Kollektív bűn képtelenség, legfeljebb közös felelősség van, amely egyéni bűnként senkinek se róható fel. Ellenben az antiszemitizmus egy választott-kialakított, politikai arculatot öltő valóságészlelés és -magyarázat, no meg cselekvés. Az antiszemita ember szomszédja nem feltétlenül antiszemita, se a gyereke vagy szülője, se az iskola-, illetve munkatársa, se a vele azonos nemzetbe, vallási körbe tartozó polgártársa, barátja, szerelme. Ugyanakkor az amúgy etnikai-vallási származásukban megegyező zsidók mint lakószomszédok se egyformák, a zsidó testvérek szintén különböznek egymástól, a zsidó ugyanúgy lehet sovány vagy kövér, békességre vagy haragra hajló, szerelemhajhász vagy puritán, szőke vagy barna, férfi vagy nő, miként a nem zsidó.

Nem egyforma ember két zsidó cipész, s nem egymás másolatai a többi foglalkozás zsidó felmenőkkel rendelkező űzői se. Bár e tényeket nap mint nap tapasztaljuk, a szemünket verik ki, mégis – az elesettség érzésének elviselését könnyítő elsődleges én-védő, hárító személyiségmechanizmus – a bűnbakképzés, amelynek bennünk a hamis általánosítás tör utat, rendkívül erősen befolyásol minket. A dolgok, jelenségek közti lényegében egyszerű összefüggéseket – e vonatkozásban (is) – a hamis tudat, történelmi sanyarúságokkal kondicionálódva, igen hatásosan lefedi. Szétfoszlik az igaz valóság, amelynek üzenete így szól:

Az antiszemita előítéletet nem a zsidók idézik elő (bármelyik zsidó egyéni magatartása révén), hanem – társadalmi-történelmi körülmények közrejátszásával – az antiszemita érzékelés torz valóságészlelése okozza. (Ugyanez az összefüggés érvényes minden más nemzettel-néppel szembeni előítéletre!)

Azonban a frusztrációbírás és a versenyképesség elégtelensége, valamint az ezekből folyton újrakeletkező, illetve állandósuló veszélyérzés hazug általánosítást fogalmaz meg igazként a nem zsidó és/vagy a zsidó származásukat elutasító emberek szívének és elméjének:

„1/ Minden zsidó tartózkodjon bizonyos magatartásoktól (amelyek úgymond irritálják a nem zsidókat).

2/ Ha e követelménynek nem tesz eleget minden zsidó, akkor indokot adtak az antiszemitizmusra.” Gondolatcsavarra épülő általánosítást látunk itt, nemegyszer az egyébként legjobb akaratú emberekben is, hiszen az antiszemitizmus már minden zsidó ellen irányul! Így válik megfellebbezhetetlenné a tapasztalást megelőző ítélet, az előítélet, amely a közösségből közvetlenül vezeti le az abba tartozó egyén személyiségét, sőt ember mivoltát.

Holott a zsidók személyisége szintén – szögezzük le újra és újra! – nem egyforma. Mégis – a történelmileg legregresszívebb hatású, leggyilkosabb bűnbakképzés lényegű előítélet – az antiszemitizmus, kihasználva a jelenséget, hogy egy adott – főleg erőszak-szervezeti, politikai, tágabban: erősen formalizált – közösséghez való tartozás kihathat bárki viselkedésére, beállítódásaira, gondolkodására, megkérdőjelezi: az illető egyenrangú tagja-e az emberi nemnek?! Ugyanígy jár el olyan szempontok alapján, hogy hová született (nemzet, nemzetiség, család) vagy hol lakik. E jogosultságot, az emberlét jogát (vagy annak teljességéhez való jogot) kérdőjelezi meg az antiszemitizmus az összes zsidó esetében:

„Zsidó vagy?” – kérdez, s ha a válasz igen, a kérdező számára minden eldőlt, bármit csinál a kérdezett, bármilyen nemű, korú, hitű, foglalkozású stb.

Az antiszemitizmus, nagyon lecsupaszítva határozom meg most, mert lehet ezt igen hosszan is kifejteni (jómagam szintén fogalmaztam ilyet, alább olvasható), a törzsi csoporttudat – a törzs tagjai számára – védekezőnek észlelt támadó megnyilvánulása.

 

Az antiszemitizmus fogalma és hozzá való viszonyulásunk javasolt szempontjai:

Az antiszemitizmus patologikus, zárt lelki állapot

Az antiszemitizmus nem politikai eszme, nézet vagy felfogás, vélemény, ízlés, hanem formájukba öltözködött társadalmi-nemzeti jelenségként megnyilvánulni képes elhúzódó patologikus, de legalábbis destruktív-negatív, önmagába szerveződő (valós tapasztalatokon nem alapuló), zárt lelki állapot, amely a zsidóság legkülönbözőbb színtereken való korlátozását, erkölcsi megbélyegzését, jogi kirekesztését, kirablását és megalázó elkülönítését, netán biológiai megsemmisítését célzó cselekedeteket, intézkedéseket kezdeményező-elkövető-végrehajtó, meg az ilyen történéseket beletörődően-elfogadóan tűrő emberek meghatározó jellemzője. A szélsőséges előítéletesség és tömeghisztéria bázisán védi a benne rögzült egyént szocioperszonális szorongásaitól és frusztrációitól, kompenzálva rivalizációs elégtelenségét, identitáslabilitását és az ezek mögöttesét jelentő komplexusait.

Társadalmi szintű emberellenes – zsidónak, illetve zsidószimpatizánsnak minősített egyes emberekre és embercsoportokra irányuló – bűnbakképzést jelent. Konkrét személyiség-lélektani háttere, hogy az antiszemita képtelen feldolgozni az esélytelenség érzését, a jövőtlenség benyomását, továbbá azt, hogy nem ismeri az alkotás/teremtés tartós örömét és bizonytalan saját magában. Az antiszemitizmusnak semmiféle „valóságmagva” nincs, ha csak nem magában az antiszemitizmusban, az antiszemiták személyiségműködésében.

Tragikus felelőtlenség a történelmi körülmények antiszemitizmussal összefüggő alakulását bárminemű „valóságmagnak” értékelni. A társadalomtudományok (történettudomány, szociológia, társadalom-lélektan stb.) és a történelmi tapasztalatok mind bizonyítják, hogy amennyiben akármit az antiszemitizmus „valóságmagvának” jelentünk ki, azáltal semmit nem adunk hozzá e jelenség szakszerű vizsgálatához, sőt leblokkoljuk az utóbbit, ugyanis ily módon kizárólag az antiszemita önigazolásoknak engedünk utat. Nem arról van tehát szó, hogy becsukjuk szemünket a valóság bármely részlete előtt, hanem arról, hogy mindent elemzünk e kérdésben, ami a valóságnak akár mozzanata, azonban soha nem engedjük, hogy a bűnbakképzés történelmileg létező jelenségét (amely az antiszemitizmusra is alapvetően jellemző) bármiféle, zsidó ember részéről tanúsított magatartásra hivatkozással bárki is a közéletben és/vagy a tudományban felülírja.

Az antiszemitizmus nem lehet legális

Mivel a holokauszttal történelmi tanulsággá vált, hogy az antiszemitizmus a gonosz érzések érzelmek, szenvedélyek-indulatok és „gondolatok” síkjáról átfordulhat népirtó tettbe és gépezetbe, vagyis az abszolút gonosz intellektuális-emocionális dimenziója még a „jobb szándékú” antiszemiták konkrét akarata dacára is „materializálódhat” (utalunk most az Endlösungra, a Végső Megoldásra, zsidó embertársaink „füstté változtatására”), továbbá e tragédiahalmazzal a közösségeket és az egyediség szintjén az áldozatok és hóhérok az elszenvedő és ártatlan, vétkes és cinkos túlélők utódait egyaránt megbetegítő anticivilizációs méreg állandósul, ezért indokolt szorgalmazni, hogy e „nézet” ne férkőzhessen be a mindenkori politikai intézményrendszer működésébe, s ellene szüntelen – egyúttal az adott konstellációkhoz igazodó változatosságú – kulturális-tudományos, politikai-jogi, mentálhigiénés-terápiás és pedagógiai-andragógiai, valamint morális és művészeti küzdelem folyjon (ideértve azt a gyakorlatot, hogy az antiszemiták viszont-kiközösítése helyett képesség- és kreativitásnövelő együttérzés, beleélés tanúsíttassék irányukban, felkínálva számukra – meg leszármazottaiknak – a mentális feldolgozás, a bűnbánat, a visszatérés és a rehabilitálódás tényleges lehetőségét).

Mindezek okán, és hogy egyáltalában kit-kit a jóra ösztönözhessünk, egyértelműen el kell különítenünk a történeti emlékezésben, a kulturális hagyományokban, a közvetített értékrendszerben a gonosz és a nemes sorsfordító tetteket, s az értük felelős személyek emlékét. (Különben miként mutatható ki és tudatosítható a bűn konkrét megjelenése kataklizmás politikai helyzetre irányuló emberi válaszban? Hogyan fogják az új generációk magától értetődőnek tartani, hogy semmiféle nemzeti-nemzetiségi, vallási, meg társadalmi – osztályos, rétegbeli, csoportos – valahová tartozás vagy az átlagtól eltérő szokás, ízlés, nézet, tulajdonság, jegy stb. se legitimálhatja bárki kilökését az embervolt jogából és szentségéből, viszonyuljunk bár ehhez a kirekesztéshez-kiátkozáshoz akár csak asszisztálva.)

 

Összegezve: antiszemitaként megnyilvánulni csak magánéletben szabad, ám ott se illik. Magyarellenesség pedig Magyarországon nincs, hiszen a zsidók (meg a romák!) szintén magyarok, s mint egyének teljes egészű összegződése, vagyis mint „a zsidók”(mint „a romák”) egy másik magyar ellen se lépnek föl.

Fekete György mentálpedagógus történelemtanár