Joomla Free Template by FatCow Hosting

Horthy és kultusza

Horthy Miklós neve és a nevéhez fűződő rendszer napjainkban egyre erőteljesebben a közbeszéd részévé vált. Horthy Miklós neve, tevékenysége a viták kereszttüzébe került elsősorban a Horthy szobrok állítása, a terek utcák róla történő elnevezése kapcsán. A hazai értelmiségi körökben egyre többet hallható, hogy számos vitapartner nem is tudja, hogy ki volt Horthy Miklós valójában. Márton László író szeretné "helyretenni a Horthy képet" Lapunk, vélemények rovatában, Márton László írásában az olvasó megértését keresi, ahogyan fogalmazza "a tények ismeretével kívánjuk segíteni önálló véleményének kialakításában"



1.  Miért beszélünk Horthyról?


Horthy Miklós neve és a nevéhez fűződő rendszer ismét a közbeszédbe került. Nem a társadalom érdeklődése nőtt meg hirtelen az 1957-ben Portugáliában elhunyt hajdani kormányzó iránt, ami történik jól megtervezett hatalmi manőver eredménye .

A rendszerváltás utáni, 1992-es újratemetését az akkor regnáló Antall József engedélyezte.

A temetést névlegesen „magyar tengerésztisztek” rendezték, a jobboldali miniszterek pedig „magánemberként” vettek részt, de a kormányzat már akkor is a társadalom tűrőképességét próbálta. A határozott tiltakozások hatására ennél tovább nem léptek.

Második kormányra kerülése óta a szélsőjobboldallal csendestársként együttműködő Fidesz most azt véli, hogy akié a múlt, azé a jövő, ezért van szüksége a hatalmi ambícióinak megfelelő elődre. 1992-ben még nem volt véleménye a Horthy korszakról, „amint a mohácsi vészről sem” – mondotta Orbán Viktor. 1998-2002 között, – ügyetlenül – Tisza Istvánnal próbálkoztak. Az országot vesztébe sodró, de alapjában liberális-demokrata  politikus pályája e célra alkalmatlannak bizonyult.
Miért fontos a Jobbiknak és a Fidesznek a hajdani kormányzó és a Horthy-rendszer újrafényezése?
 

Két okot érdemes figyelembe venni.

Az első: Horthy bár hazáját ugyanúgy katasztrófába taszította, mint negyedszázaddal korábban Tisza, olyan rendszert alakított ki, melynek számos vonása vonzza a mai szélsőjobboldalt. Romsics Ignác meghatározása szerint „autoritárius vonásokat mutató parlamentáris rendszer” volt, de nem demokrácia, erőskezűnek látszó vezető volt, de nem diktátor, kemény osztályuralmat tartott fenn, a kevés kenyeret sok érzelmi telítettségű jelszóval toldotta meg.

A második: A Fidesz vezetése úgy kacsint a szélsőjobboldalra, hogy mások ne lássák. Lázár János „ellentmondásosnak” tartja a Horthy rendszer megítélését, Orbán Viktor azzal kerüli el az állásfoglalást, hogy nem a kormány dolga történelmi vitákba avatkozni. (Ami más körülmények között persze igaz is lehetne).
„Könnyen belátható, hogy ez az „alulról jövő kezdeményezés" sokak számára kedves a jobboldalon, és bár látszólag spontán ötletek révén jelenik meg a nyilvánosság előtt, valójában az adott politikai oldal mélyebb identitásigénye táplálja. Előre látható, hogy a szobor-állítások és emléktábla-felújítások szaporodni fognak, és lesznek különféle gyűlések, felvonulások, ilyen-olyan helyi demonstrációk, amelyek résztvevői a magyar dicsőség megtestesüléseként ünneplik az egykori lovastengerészt, egyszersmind azonban provokálva mindazokat, akik ezt a parádét erős ellenérzéssel figyelik” írja a Hetek.

Ezért tartjuk fontosnak, hogy a legendákkal, fél-igazságokkal és tudatos ferdítésekkel szemben felidézzük Horthy Miklós személyéről és rendszeréről a tényeket. Célunk nem az, hogy  véglegesnek vélt ítéletet hozzunk egy kimúlt és eltemetett korról.  Az olvasó megértését keressük, a tények ismeretével kívánjuk segíteni önálló véleményének kialakításában.
 



2.  A tengerész


Ha Horthy Miklós ötvenéves korában visszavonul kenderesi birtokára, a történelem valószínűleg úgy emlékezne rá, mint derék katonára, művelt, öt nyelvet beszélő, közvetlen és kellemes egyéniségre, példaképeihez hasonlító konzervatív kisnemesre, a felbomló monarchia utolsó, hajóhad nélküli tengernagyára.
Nem így történt.

Életének nem csak második fele vált mítoszok és ellenmítoszok tárgyává, de 1919 előtti tevékenységét is elhomályosította, ami utána következett.

A XVII. században nemesi címet szerző református Horti István leszármazottai püspökök, az erdélyi fejedelemség szolgálatában álló tisztviselők voltak, földbirtokot szereztek. Apját, aki szintén a Horthy István nevet viselte Ferenc József a főrendiház örökös tagjává nevezte ki. Fiútestvérei közül többen a katonai pályát választották, ő a tizennégy éves korától a fiumei Haditengerészeti Akadémián folytatta tanulmányait.

A „képzést a rendkívüli szigorúság, a vasfegyelem, a bajtársiasság, az egymáshoz és a felsőbbséghez való hűség és tisztelet(… )jellemezte”. (Turbucz Dávid). Horthy tengerész-kadétként eljutott több európai kikötőbe, majd az Akadémia befejezése után világkörüli hajóútra indult. A hivatásáért lelkesedő tengerésztiszt gyorsan haladt a ranglétrán, egyre nagyobb felelősséggel járó feladatokat kapott, az isztambuli állomáshajó parancsnokaként közelről szemlélhette a török birodalom felbomlását.

A negyvenegy éves korvettkapitányt Ferenc József szárnysegédjének nevezték ki. Öt évet töltött a bécsi udvarban, a császár és király közvetlen környezetében. Bár a szárnysegédek szerepe elsősorban protokolláris volt, de testközelből látta a döntési folyamatokat, a birodalom kormányzatának működését, széles kapcsolatrendszert épített ki mind a monarchia vezető politikusaival, mind a az udvarba érkező külföldi vendégekkel.

1914 nyarán lejárt Horthy (már) sorhajókapitány szolgálati ideje az udvarban, a világháború kitörésekor átvette a Habsburg csatahajó majd 1915-ben a Novara gyorscirkáló parancsnokságát. Számos haditette közül az otrantoi szorost elzáró olasz és brit hajóhaddal vívott ütközete a legismertebb, itt ragasztotta rá a sajtó az „otrantói hős” címkét. „Horthy Miklós az otrantói ütközetben is bebizonyította, hogy kiváló tengerész s ez még akkor is igaz, ha 1917. május 15-ének jelentőségét a kortársak túlzásait kiszűrve vizsgáljuk, illetve ha a sorhajókapitányról kialakított képet gondosan megszabadítjuk attól a kultikus máztól, amellyel 1919. után alaposan leöntötték”  - írja Turbucz Dávid.

A későbbi legendával ellentétben nem igaz, hogy Horthy részt vett  a cattaroi lázadás leverésében, mert ennek időpontjában máshol tartózkodott. Ennek négy résztvevőjét kivégezték, közel négyszáz főt pedig börtönbe vetettek. Igaz ellenben, hogy később, már flottaparancsnokként jóváhagyta két lázadó matróz halálos ítéletét, megjelent kivégzésükön és a tetemek felett az intézkedést indokoló beszédet tartott.

A lázadások nem szűntek meg, a Monarchia területén az elszakadást szorgalmazó Nemzeti Tanácsok alakultak. A horvát Nemzeti Tanács a flotta átadását követelte. Horthy úgy vélte a helyzet kezelhető. „…felszínes, meglehetősen leegyszerűsített válaszokban gondolkodott; tehát nem ismerte, vagy nem értette meg a Monarchia válságának, majd összeomlásának tényleges okait, azokat a folyamatokat, amelyek szétfeszítették a dualista államot, így a történelmi Magyarországot is. Ezzel magyarázható, hogy 1919. után, fővezérként, majd kormányzóként is rendszeresen hangoztatta a tőrdöfés elméletet”. (Turbucz Dávid).

A sors iróniája, hogy azon a napon nevezték ki altengernagynak, amikor a császár és a vezérkari főnök parancsát teljesítve átadta a flottát a horvátoknak. Ezután Schönbrunnba sietett, hogy örök hűségéről biztosítsa IV. Károlyt. Az altengernagy hajóhad, a Monarchia pedig néhány nap múltán császár és király nélkül maradt.
 



3.   A fővezér


Az őszirózsás forradalmat, és a Tanácsköztársaságot egyaránt „tomboló felfordulásnak”, a „cezaromániás zsidóság művének” tartotta, de Gömbös Gyula a kormány megbuktatására szőtt tervét megvalósíthatatlanként elutasította. Bethlen István kezdeményezésére keresték meg kenderesi birtokán, felajánlották a francia megszállás alatt, Szegeden alakult kormány hadügyminiszteri posztját. Az antant hatalmak ekkor még nem ismerték el Károlyi Gyula kormányát, amely le is mondott. Horthyt ezért miniszterség híján az alakuló nemzeti hadsereg fővezérének is kinevezték.
Tevékenységét egyszerre jellemezte önismeretre valló irónia: „a szárazföldi dolgokhoz annyit értek, mint ez a szék, amelyen ülök” és a hazafias pátosz: „Szegeden a magyar géniusz bontja ki szárnyait egy második honfoglaláshoz”. A magyar géniusz csak addig bonthatta szárnyait, ameddig az antant tűrte. A nemzeti hadsereg létszámát 1.300 főre korlátozták, tényleges haderő csak akkor vált belőle, amikor engedélyezték, hogy az Alföldről a meg nem szállt Dunántúlra vonuljanak.

Horthy, aki önmagát az egyenes, szótartó katonaember példájának tekintette, és akiről hívei is ilyen képet festettek ekkor először, de nem utoljára alaposan eltért ettől az ideáltól. Belgrádban, az amerikai nagykövetnek azt ígérte, hogy a Tanácsköztársaság bukása után demokratikus választásokat tartanak. Gömbös Gyulával és Héjjas Ivánnál ugyanakkor katonai diktatúrára törekedtek. Ugyanígy viselkedett a zsidó közösség vezetőivel, akiknek azt ígérte: „pogrom nem lesz, de néhányan fürödni fognak”, a különítményesek (Prónay, Héjjas, Ostenburg) asztaltársaságát pedig arra bíztatta „itt nem beszélni, cselekedni kell”. Bár örök hűséget esküdött IV. Károlynak, visszatérési kísérletét fegyverrel hiúsította meg.

A bizonytalan, kétértelmű helyzet, a tétováz és ravaszkodó fővezér  személyisége megnehezíti a kialakuló rendszer jellemzését. „A keresztény középosztály reprezentánsait magába foglaló radikális politikai csoportosulás (…) olyan Magyarországot képzelt el, amelyben megvalósulnak az antiliberalizmus, az antikommunizmus, az antiszemitizmus, a militarizmus, a nacionalizmus és irredentizmus eszméi” – írja Turbucz Dávid. Catherine Horel francia történész szerint „a tegnap világához” tartozott, eszményi céljának e világ restaurációját tartotta.
Horthy és rendszerének hangadói Trianon következményeiért Károlyi Mihályt és Kun Bélát tették felelőssé, megfeledkezve arról, hogy Károlyi éppen azért vonult vissza, majd emigrált, mert nem volt hajlandó elfogadni a diktátum feltételeit. (Tőle származik a később sokat ismételt Nem, nem, soha!  mondás). Kun Béla és társai bármennyi ostobaságot és bűnt követtek el, fegyverrel álltak ellen a megszálló csehszlovák és román csapatoknak.

A Nemzeti Hadsereget követő, ennek tisztjeiből alakult csapatok, a Fővezér ígérete ellenére pogromokat rendeztek mind az Alföldön, mind a Dunántúlon. Ezek áldozatai csak részben voltak zsidók. Budapestre érve tömegesen „úsztatták” az elfogott és megkínzott embereket, többek között a se nem zsidó, se nem kommunista Somogyi Bélát és Bacsó Bélát. Horthy az atrocitásokat „kiérdemelt büntetésnek” nevezte, Budapestre érkezve pedig a fővárost vádolta, amely szerinte: „sárba tiporta a nemzet koronáját, a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözött”.

Ha nincs írásos bizonyíték arra, hogy Horthy maga rendelte volna el a
különítményesek bűntetteit, kijelentéseivel ezeket jóváhagyta, bátorította, még a második világháború után közzétett emlékirataiban is helyesnek és szükségesnek nyilvánította. Másfél évig tartott a fehérterror, mintegy 800-1.200 áldozatot szedett, nagyjából kétszer annyit, mint az ellenfelek és ártatlanok meggyilkolásában ugyancsak jeleskedő Lenin fiúk vörös terrorja.

A Nemzeti Hadsereg úgyszólván puskalövést sem adott le a vöröskatonákra, és egyáltalán nem a csehszlovák, román és  a szerb megszállókra. Ezeket az antant parancsolta a fegyverszüneti vonalak mögé. Ugyanezek tűrték Horthy hatalomra törését, majd támogatták kormányzóvá választását. A Fővezér kormányzóvá választásának előestéjén kijelentette: „az egész társaságot letartóztatja és kinevez olyan kormányt, amely hajlandó tárgyalni az antanttal”. Az antantnak valóban szükség volt valakire, aki a megcsonkított ország függetlenségének fejében elfogadja a trianoni békediktátumot. 

Szegedről Budapest felé haladva alakult ki a „nemzetmentő, országépítő” Horthy mítosza. „A fővezéri látogatások azonos rituálék szerint zajlottak –írja Turbucz Dávid. „A meglátogatott település nemzeti színekbe öltözött vasútállomásán fogadták és köszöntették Horthyt a katonai, polgári és egyházi előkelőségek (…) A díszmenetet követően a főtéren, a városházán, vagy a megyeházán újabb köszöntőbeszédek, szavalatok hangzottak el. E rituálé meghatározó elemeit alkották még a fővezéri beszédek, a helyőrség tisztelgő felvonulásai, a katonai díszszemlék, a tábori misék, a zászlószentelések, illetve a Horthy tiszteletére adott díszebédek és díszvacsorák is”.
Összefoglalásként mondhatnánk, hogy a fővezérből úgy lett kormányzó, majd nemzetmentő, az „új honfoglalás” feje, hogy az őt dicsőítő gesztusok kegyes elfogadásán kívül szinte semmit sem tett. Ha csak annyit nem, hogy az első honfoglalóra emlékeztető fehér lovon vonult be Budapestre és néhány más városba. 
 



4.  A kormányzó


Horthy kormányzóvá választása ugyan az antant hatalmak nyomása és a tiszti különítményesek fegyveres ellenőrzése alatt zajlott le, de ellenjelölt híján. Az őt támogató erők számára a lényeg a jogfolytonosság, a király nélküli királyság visszaállítása és az erős kéz politikája volt. A kormányzót korlátozott királyi hatalom illette a törvényhozás és a külkapcsolatok terén, végrehajtó hatalmát miniszteri ellenjegyzéssel gyakorolhatta (politikailag tehát nem volt felelős), de a hadügyekben önállóan dönthetett. Nagy fájdalmára főkegyúri jogokat nem gyakorolhatott, nemességet nem adományozhatott – ezért hozta létre a vitézi rendet. Később a Nemzetgyűlés elnapolására és feloszlatására, a parlament utólagos tájékoztatásával a hadsereg külföldi bevetésére is jogot kapott.

1922-ben a kormány önkényesen átalakította a választási rendszert, szűkítve a választásra jogosultak körét és vidéken visszaállítva a nyílt szavazást (a magyar egyenes ember, nem titkolja véleményét).

Horthy másfél évig személyes hatalmának biztosítása érdekében. a diktatúra hívei és a mérsékelt konzervatívok között folytatott hintapolitikát. 1922-ben azonban tudomásul vette, hogy az ország nemzetközi elismerése és hitelképessége a politikai stabilitástól függ.

A konszolidációnak nevezett tíz év Bethlen István nevéhez kapcsolódott, akit Horthy 1922 tavaszán bízott meg kormányalakítással. Ő győzte meg a kormányzót, hogy a történelminek nevezett osztályok uralma diktatórikus eszközök nélkül, korlátozott parlamenti rendszerben is fenntartható. Ebben ellenzék ugyan létezhet, de hatalomra jutását a választási rendszer kizárja.

A kormányzó a tényleges kormányzást átengedte miniszterelnökének, bár bizalma nélkül a kormányfő nem gyakorolhatta a végrehajtó hatalmat. Ebben a korszakban elsősorban reprezentációs feladatokat látott el és tovább erősítette nemzetmentő, országépítő kultuszát, a fennálló rend megtestesítőjét.

Érdemes megjegyezni, hogy Horthy a hatalom külsőségei mellett is viszonylag szerény életvitelt folytatott, a korrupció árnyéka is elkerülte. Mint tengerésztiszt korában, szabadidejét sporttal és vadászattal, színház-operalátogatással töltötte. A külföldi kölcsönöknek köszönhető gazdasági fellendülés és a közoktatás fejlődése az évtized végére stabilitást eredményezett… de a három millió (főleg falun élő koldus) országa nem változott.

A harmincas évek gazdasági válsága Magyarországot sem kerülte el, Horthy ismét az erős kéz politikájában látta a kiutat. 1931-ben Bethlen István lemondott. A kormányzó jogkörét a parlament rovására kiterjesztették. Ettől kezdve egyre többször avatkozott a politikai döntésfolyamatba, ez okozta Bethlen István távozását. Horthytól egyéniségétől ugyan idegen maradt a reformokat ígérő szélsőjobboldal, de Gömbös Gyulával megkezdődött a nemzeti-szocializmussal rokonszenvező miniszterelnökök sora.
A következő tíz évben egyenes út vezetett a náci Németország járszalagjáig, a háborúig, a pusztulásig. 



5.  Az ország-gyarapító


Mussolini fasiszta Olaszországához a külpolitikai és gazdasági elszigeteltség megtörését célozva még Bethlen István közeledett. Utódja, Gömbös Gyula Hitler Németországának támogatását kereste, Horthy ezzel egy időben egy Szovjetunió elleni antikommunista front létrehozását tervezte – sikertelenül. Amíg Gömbös Hitlerrel világnézeti alapon barátkozott, Horthy a Führerben a békeszerződés revíziójának reményét látta. A kormányzó túlzottan radikális – többek között földreformot tervező – és túlságosan németbarát nézetei miatt meneszteni készült Gömböst, de erre a miniszterelnök halála miatt nem volt szükség.

A Gömbös éra tanulságai államfői hatalmának további kiterjesztésére késztették a kormányzót. Következő három miniszterelnöke, Darányi, Imrédy és Teleki külpolitikai orientációját már Horthy határozta meg.

A háttérbe húzódott, de még mindig befolyásos Bethlen tanácsait hol megfogadta, hol nem, miniszterelnökeit többször maga választotta ki, majd Bethlen szavára hallgatva menesztette. Imrédy a háború utáni perében azt állította, hogy amíg ő a döntések felelősségét a miniszterekre hárította, Horthy ezeket is magához vonta.

A kormányzó személyes felelőssége nem vitatható az évtized két legfontosabb eseménysorozata, a zsidótörvények és az ú.n. bécsi döntések ügyében. A zsidótörvényeket a volt kormányzó, a háború után a hitleri nyomásnak tett engedményként, az ország megszállása elleni védekezésként, kvázi a zsidók megmentéseként próbálta beállítani. A bécsi döntéseket hívei az „ország-gyarapító” Horthy személyes sikereként, euforikus hangulatban ünnepelték.

Az igazság ezzel szemben az, hogy az első zsidótörvény a korábbi numerus clausus folytatásaként , „őrségváltás”, azaz a zsidónak tekintettek gazdasági visszaszorítása volt. A második zsidótörvény már a nürnbergi mintára „faji” alapon határozta meg a zsidóság fogalmát (azaz a kikeresztelkedettek és ezek leszármazottai is zsidónak bélyegeztettek) és tízezreket fosztott meg nemcsak vagyonuktól, de mindennapi kenyerüktől is. „Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások egzisztenciájának rovására, új, sokkal előnyösebb egzisztenciákat alapíthattak” – írta Bibó István. A harmadik zsidótörvény, ugyancsak náci mintára bevezette a „fajgyalázás” fogalmát, büntette a zsidónak tekintettek és a nem-zsidók közötti nemi kapcsolatot.

A rasszista, jogfosztó folyamattal egy időben került sor a trianoni határok revíziójára, a bécsi döntésekre. Jegyezzünk meg annyit, hogy a békediktátumot nemcsak az egész magyar közvélemény tekintette igazságtalannak és károsnak, de többek között Lenin, majd a Szovjetunió is. Horthy eleinte úgy képzelte, hogy a döntőbíráskodásba bevonja Angliát és Franciaországot, de végül megelégedett Német és- Olaszország, azaz Mussolini és Hitler „igazságtevésével” is. Az angol és amerikai követet csodálatáról biztosította és arról, hogy megveti Hitlert, a Führernek köszönetet mondott a bécsi döntésekért.

A három, egymást követő döntéssel a Szent Istváninak nevezett Magyarország határai nem álltak helyre, de a Felvidéken és Kárpátalján túlnyomóan magyarlakta területek kerültek vissza. Erdélyben bonyolultabbnak bizonyult a rendezés: egyrészt nagyobb román tömegek kerültek magyar fennhatóság alá, másrészt Dél-Erdélyben jelentős magyar kisebbség maradt román területen. A Vajdaságot, miután Horvátország kivált Jugoszláviából német engedéllyel foglalta vissza.

A Horthy rendszer perverz politikáját misem jellemzi jobban, mint, hogy a felvidéki és kárpátaljai területek visszacsatolása melletti nyomós érvek között említette az ott élő, magyarajkú zsidó lakosságot. Ezekre, miután visszakerültek az „anyaországhoz” azonnal alkalmazták a zsidótörvényeket.

Horthynak minden visszacsatolt városban diadalmenetet szerveztek. Az alkalomhoz illő módon (és 1919-es budapesti bevonulására emlékeztetve) fehér ló hátán fogadta az ünneplést. Előző, nemzetmentő címéhez ekkor csatolták az „ország-gyarapító” kifejezést. A sikertől elbódult közvélemény nem is gondolt arra, hogy az ország-gyarapítás árát, a világháborúra készülő náci Németország támogatását előbb-utóbb meg kell fizetni. Az általános rövidlátás tünete volt, hogy amikor a háború kitörése előtt a szovjet diplomácia közölte, hogy semlegessége fejében Magyarország megtarthatja Észak-Erdélyt, ezt se a kormány, se a kormányzó nem vette figyelembe.

Az ár nem csak a megszállás és az elnyert területek visszacsatolása volt; Sztálin utasította diplomatáit, hogy a béketárgyalások folyamán minden részletkérdésben Magyarország elleni döntést erőltessenek. Ennek következtében még a trianoni határoknál is kisebb területet jutott, a győzteseknek hatalmas kártérítés, a felvidéki magyarok tömegét telepítették ki.




6.  A Legfelsőbb Hadúr


Máig sem tisztázódott, hogy Magyarország pontosan miért lépett be a második világháborúba. A Szovjetuniót megtámadó Németországnak nem volt szüksége hadseregünkre. Annál jobban kardoskodott a részvétel mellett a magyar vezérkar. Végül Kassa bombázása szolgáltatta az ürügyet, de máig nem derült ki, hogy a szovjet felségjelű gépek valójában milyen nemzetiségűek voltak. A szovjet külügyminiszter közölte is a hadüzenetet átadó magyar követnek, hogy nincs ok háborúra.
Horthy később az állította, hogy nem tájékoztatták, Bárdossy ennek ellenkezőjét. Az igazság az, hogy mint a hadsereg főparancsnoka a hadműveletet bármikor leállíthatta volna és legalább egy-másfél évre fenntarthatta volna a semlegességet. Ehelyett büszkén jelentette Hitlernek, hogy az európai civilizáció érdekében csatlakoznak Németországhoz.

A kormányzó jogköre a külpolitikára is kiterjedt, de minden alkalommal, amikor döntéshelyzetben volt a rossz alternatívát választotta, hogy néhány nappal, vagy héttel később megpróbáljon visszalépni. Így 1941 szeptemberében Hitler beleegyezésével visszahívta az Ukrajnában harcoló egységek nagy részét, de amikor decemberben az angol kormány ultimátumban követelte az egész hadsereg kivonását, erre már nem került sor. Amikor a Pearl Harbour-i japán támadás után Bárdossy hadat üzent az Egyesült Államoknak, Horthy azzal búcsúztatta a távozó amerikai nagykövetet, hogy a hadüzenet nem törvényes, mert a parlament nem hagyta jóvá, ő pedig nem írta alá…

1942-ben Hitler fokozott részvételt követelt, Horthy a szomszédokkal fennálló konfliktusra és a katonaság felszerelésére hivatkozva csak a Második Magyar Hadsereget küldte vissza a frontra. A korszerűtlen fegyverzetű, silány ruházattal ellátott hadsereg hetven százaléka odaveszett!

Senki sem állíthatja bizonyossággal, hogy Magyarország teljesen kimaradhatott volna a második világháborúból, de valamivel több előrelátással, ésszerűbb stratégiával, Romániához és Bulgáriához hasonlóan lényegesen jobb helyzetben, kevesebb embert, területet és anyagot vesztve vészelhette volna át.         

Horthy személyes felelősségét jelzi az is, hogy amikor az egyértelműen németbarát Bárdossy helyére Kállay Miklóst nevezte ki a hadügyeket saját hatáskörébe vonta. A sokáig hintapolitikaként jellemzett két évre inkább a „vonakodó szövetséges” kifejezés illik. Ennek lényege: teljesíteni a német követeléseket, de nem mindent, tárgyalni az angol-amerikai szövetségessel, de feltételek szabva úgy tenni, mintha Magyarországnak még lenne mozgástere. A stratégia feltételezte, hogy mindkét oldal elfogadja a magyar álláspontot. Erről szó sem volt. A németeket a kormányba helyezett embereik pontosan tájékoztatták a tényleges helyzetről és Horthy szándékairól, az angol-amerikai szövetségesek először pedig nem vették komolyan az üres kézzel érkező tárgyalókat. Egy évvel később Kállay Miklós „előzetes fegyverszüneti megállapodást” kötött, amely akkor lépett volna érvénybe, ha az angol-amerikai csapatok elérik a magyar határt. Horthyt erről csak utólag tájékoztatta, aki a feltétel nélküli megadásról még mindig azt hitte, szabhat feltételeket (a szovjet megszállás elkerülését, az államforma és a rendszer fenntartását).

1944 elején a keleti fronton elszenvedett vereségek és a béketárgyalásokról kapott füles hatására Hitler Magyarország megszállása mellett döntött. Március 18-án magához kérette Horthyt és közölte: másnap megszállják az országot. A kormányzó először tiltakozott, de végül beadta a derekát. Nem adott ellenállásra parancsot, elhitte Hitlernek hogy ha helyén marad és a németeknek megfelelő kormányfőt nevez ki, a Führer visszahívja csapatait.

Ezzel megpecsételte az ország sorsát és a sajátját is. Döntését múltjára hivatkozva így igazolta: „ő még mai is az a tengerész, aki nem hagyja el a süllyedő hajót, hanem az utolsó percig kitart a helyén”, A hasonlatnál maradva: a kormányzó gyengekezű, zavarodott kormányosnak bizonyult, aki a hatalmas viharban a szikláknak vezette a rábízott hajót, amely utasaival és rakományával együtt elsüllyedt. 
 




7.  A hajótörött


A németek arra számítottak, hogy a megszállást egyetlen lövés nélkül bonyolítják le. Egyetlen lövés dördült el a hajdani szegedi fajvédő, Bajcsy-Zsilinszky Endre pisztolyából. De ez a kiszolgáltatott ország sorsán nem változtatott. Horthy ugyan megtagadta a németek kívánságát és nem a náci elveket valló (bár Szálasi nyilasaival szembenálló) Imrédyt, hanem a nácikat szintén gátlás nélkül kiszolgáló Sztójay Dömét nevezte ki miniszterelnöknek.

A következő nyolc hónapban mindenki számára világossá vált, amit az előző huszonöt évben csak kevesen tudtak: a hetvenhárom éves, tétova és hiszékeny, saját kultuszától megittasodott Horthy képtelen  tisztségéhez felnőni.

A budai Várban maradva egyszerre volt államfő meg nem is. A politikai és gazdasági hatalmat a miniszterelnök gyakorolta, ennek egyetlen célja a német követelések azonnali és tökéletes kiszolgálása volt, a honvéd-vezérkar önjáróan működött, a német hadsereg alárendeltségében. Ugyanakkor jogait továbbra is gyakorolta; kinevezett, felmentett, ellenjegyzett.

Egyetlen államfői jogkört engedett át „hivatalosan” is a kormánynak: „a zsidókérdésben szabad kezet engedett, ebbe nem kívánt beleszólni”. Ez köznapi nyelven annyit jelentett, hogy a sárga csillag viselését, a gettóba zárást és végül a deportálást elrendelő intézkedéseket nem ellenezte, nem szólt bele, hogy a magyar közigazgatás, a rendőrség és csendőrség megszervezze 437 ezer zsidónak minősített magyar állampolgár kiszállítását. Közülük csak az auschwitzi haláltáborban 250-300 ezren pusztultak el.

Számos elemző foglalkozik a kérdéssel: mit tudott Horthy a zsidóknak szánt sorsról 1944. március19. előtt. A válasz: mindent! A német vezetés már 1942-ben tájékoztatta a német, ukrán, lengyel zsidók kiirtásának tervéről. A magyar területről 1941-ben a Galíciába átdobott és Kamenyec Podolszki-ban meggyilkolt 19 ezer „külföldinek”minősített zsidó sorsáról Slachta Margit képviselő tájékoztatta.   A keleti fronton harcoló magyar csapatok tisztjei több esetben szemtanúként látták az SS „akcióit”. Végül 1944 május végén-június elején kezébe adták az ú.n. auschwitzi jegyzőkönyvet, amelyben a megsemmisítés módját is pontosan leírták.

Amikor, a vidéki és a budapesti elővárosokban felállított gettók teljes kiürítése után Horthy leállította a fővárosi zsidók deportálását, ezt nem kimondottan humanista meggondolásból tette.

A normandiai partraszállás után világossá vált, hogy a háború rövidesen a tengelyhatalmak teljes vereségével fejeződik be. Roosevelt elnök tudtára adta, hogy ha a deportálások folytatódnak, háborús bűnösként felelősségre vonják.
1944 júliusában Baky államtitkár háromezer csendőrt rendelt Budapestre, hogy a deportálást egy nap alatt lebonyolíthassák. Horthy ekkor attól tartva, hogy a csendőrök egy ellene szervezett puccsra készülnek a hadsereg segítségével eltávolította a csendőröket.

Ez a történet azonban nem a zsidómentő kormányzó legendáját támasztja alá. Ellenkezőleg: azt bizonyítja, hogy ha már májusban fellép a deportálások ellen, erre egyáltalán nem kerülhetett volna sor.

A történtek fényt vetnek Horthy antiszemitizmusának jellegére. Három féle zsidót ismert. A gazdag, személyes kapcsolatköréhez tartozókat, akiket „jó magyar hazafinak” tartott. A hasznos, a gazdasági, tudományos, művészi életben eredményeket elérteket, akikre „egyelőre” szüksége van az országnak. Végül a vagyontalan és szemében haszontalan zsidókat, akiket ugyan megölni nem szándékozott, de akiktől bármi áron meg kívánt szabadulni. Ezért nem nehéz feltételezni, hogy a vidéki zsidók deportálását azért nem akadályozta meg, mert nem is akarta.

A hajótörött kormányzó 1944. nyarán, Románia kiugrása után, amikor a szovjet csapatok a Kárpátokhoz értek rászánta magát, hogy fegyverszünetet kérjen Sztálintól. Az átállást azonban nem készítette elő, feltételezte, hogy a tisztikar szó nélkül engedelmeskedni fog. Ráadásul úgy vélte Hitlerrel szemben is „úriemberként” köteles viselkedni és tájékoztatta szándékáról.

A németek ekkor a kormányzó megfélemlítésére egyetlen élő gyermekét elrabolták, őt letartóztatták és miután formálisan is átadta a hatalmat Szálasinak, Németországba szállították. A hadsereg természetesen semmibe vette a Legfelsőbb Hadúr parancsát, nem fordult szembe a németekkel.

Horthy országlásának végeredménye ismert. Magyarország Hitler utolsó (előtti) csatlósaként fejezte be a háborút. Deportálásban, munkaszolgálatban, a harcokban, szovjet hadifogságban közel egy millió állampolgár, a lakosság tíz százaléka elpusztult. A nemzeti vagyon 40 százaléka semmisült meg. Az ostrom a főváros felét romba döntötte. Negyvenöt év szovjet megszállás következett.

A felsoroltakhoz képest nem tűnik igazán fontosnak, milyen jelzőt ragasztunk Horthy nevéhez és rendszeréhez. A szövetségesek – Sztálin kívánságára – nem állították bíróság elé, életét a portugáliai Estoril-ban, 1957-ben fejezte be.
Becsületére válhat, de ugyanakkor ön- és helyzetismeretének teljes hiányára utal, hogy emigrációból is leveleket küldött a brit kormányfőnek és az Egyesült Államok elnökének közbejárásukat sürgetve Magyarország érdekében. Ezekre sohasem kapott választ, mert 1944 után már sehol sem tekintették politikai tényezőnek.


 
8. A Horthy korszak


Eddig bárki által ellenőrizhető tényeket mutattunk be. A továbbiakban Horthy személyén túl a róla elnevezett korszak fő jellemzőit tárgyaljuk és választ keresünk a kérdésre: miért tűnik vonzónak a szélsőjobboldal és a Fidesz vezetői számára ez a korszak.

A Horthy korszak ideológiájának lényegét három pontban foglalhatjuk össze:

1, „Legyen úgy, mint régen vót”. Az első világháborút európaszerte követő változások Magyarországot nem érinthetik; sem politikai berendezkedését, sem gazdaságát, birtokviszonyait, sem az egyház és az állam tényleges összefonódását.

2, Trianon egyedüli oka a belső ellenség, elsősorban a zsidóság, a és kommunisták „tőrdöfése”, ezért a zsidók jogait korlátozni kell. Ez a felsőoktatásban bevezetett „numerus clausus”-al kezdődött, a zsidótörvényekkel folytatódott. A megfelelően előkészített közvélemény mindvégig közömbös maradt, még a tömeges deportálások idején is.

3.A magyar külpolitika legfontosabb feladata az éppen aláírt békeszerződés teljes revíziója: „mindent vissza”. Ennek elérése minden más szempontot háttérbe szorít és minden eszközt jogossá tesz. A részleges rendezést több alkalommal elutasították, a végzetesnek bizonyuló bécsi döntések után is úgy vélték a Szent Istváninak nevezett határok visszaállítása következhet.

Újabban a Horthy rendszert korlátozott parlamentarizmusnak, a diktatúra és a demokrácia közötti átmenetnek minősítik. Ezek pontatlan, megtévesztő jelzők. A parlament, az ellenzéki pártok puszta léte ugyanis nem hiányos demokráciát, hanem parlamenti jelmezt viselő diktatúrát jelent.

Gazdasági fellendülés kétszer is, a bethleni konszolidáció évtizedének végén és a harmincas évek második felében bekövetkezett, az oktatás és az egészségbiztosítás is fejlődött. Figyelemreméltó, hogy a harmincas évek gazdaságpolitikáját irányító, később szélsőjobboldalivá vált Imrédy Béla akkor a keynes-i elveket követő New Deal híve volt.

A Horthy korszak minden rész-eredmény ellenére elejétől végéig bebetonozott, békés eszközökkel leválthatatlan hatalmi rendszer maradt. Az államgépezet minden fokára ültetett bizalmi emberek gondoskodtak arról, hogy a választások eredménye, a törvényhozás működése megfeleljen a tényleges hatalmat gyakorlók elvárásainak. A rendszert nevezhetjük akár centrális erőtérnek is.

A múlt értelmezése valóban nem a politikusok, hanem a történészek és írók dolga. Horthyról és rendszeréről a lényeget már azonban már elmondták. 
Bibó István szerint„a Horthy-rendszer indulásakor és befejezésekor félfasiszta rendszer volt, a közbülső konszolidációs időben pedig konzervatív rendőrállam”. Szabó Zoltán „áldemokráciának” nevezte, Márai Sándor pedig ezt írta: „Az a betéti társaság, amely a Szegedi Gondolat cégére alatt kihasználta az országot, nemcsak arra vigyázott, hogy megszűrjön és megfélemlítsen minden magasabb rendű szellemi igényt, kedvét és szárnyát szegje minden igai tehetségnek, s származási és világnézeti privilégiumok jogán lefölözzön minden hasznot, ami a zsíros televényből felbukkan”..

Horthy és rendszere világháborús szerepének újraírása a szélsőjobb szájíze szerint a Fidesz diszkrét szövetségi ajánlata. Mind Nyugat-Európában mind a Közép-Keleteurópai szomszéd államokban  nemzeti egyetértés alakult ki a második világháború lényegéről: arról, hol volt a jó és hol a rossz oldal. Ez Horthy hajdani szövetségesei, a volt tengelyhatalmak, Olasz- és Németország esetében is megtörtént. Európában egyedül Magyarországon kísérli meg egy törpe, de annál nagyobb hangú csoport a világháború átértelmezését, a Szovjetunió elleni agresszió „igazságos háború”-vá minősítését.

Ehhez szükséges Horthy személyes felelősségének csökkentése, vagy tagadása.

A mérlegelés a szaktörténészek dolga. Ítélkezést természetesen a részleteket nem ismerőktől és ezek iránt nem is érdeklődőktől hiába várunk! Magyarország jövője nem azon múlik, hogy egy fél évszázada kimúlt rendszert fél, illetve negyed-fasisztának, csak „autoritárius rendőrállamnak”, netán korlátozott demokráciának tekintünk. Az ítéletnél sokkal fontosabb a megértés, hiszen csak ez teszi lehetővé, hogy a múlt ne ismétlődhessen meg.

A népmesék hitvilága nem véletlenül tart annyira a hazajáró lelkektől. Horthy Miklóst kétszer is eltemették. Rendszerét még többször. Tanulni elsősorban hibáiból, mulasztásaiból, ballépéseiből lehet. Tabuvá nyilvánítani azonban éppen olyan felesleges, mint példaadó hőssé. De egyetlen épeszű magyar polgár, bármilyen véleményt, vagy világnézetet valljon, se tűrheti, hogy, fantomok mérgezzék meg az élők napjait. Horthy és rendszere maradjon ott, ahova való. Béke poraikra!   

   

Márton László író