Joomla Free Template by FatCow Hosting

Érdemes-e „olajfát” ültetni Orbán ellen

A demokrátor blog szerzője, Mári László politológus feltette a kérdést, mi idézzük: Érdemes-e „olajfát” ültetni Orbán ellen?

Bővebben...

Egyensúly?

Egy olvasónktól kaptunk egy e-mailt, amelyben két kérdést tett fel. Kérdéseinek helyt adunk.

Bővebben...

"Hit, illúziók nélkül..."

Nagy a baj hazánkban. Mondhatni egyre nagyobb a tűz, amely végleg el fogja égetni demokráciánkat, alapvető jogainkat, uniós tagságunkat és a közös jövőnket is. Ha hagyjuk. Ezt a tüzet a nacionalizmus, az antiszemitizmus, a revizionizmus, az Európa- és demokrácia ellenesség meddő, horthysta, árpádsávos indulatai éltetik és gerjesztik. Valamint egy gátlástalan és mentálisan sérült személy mániákus hatalomvágya.

Bővebben...

Közaggasztó…

A társadalom lelki egészsége szempontjából megfontolandó történésről írok.

 

A tudós Babarczy Eszter, aki nemegyszer szembeszáll az antiszemitizmussal, a Duna TV „Klubszoba” c. műsorának május 27-i adásában – szintén nem először! – egyenlőségjelet tesz a holokauszt emlékének kollektív őrzése és a közé a szoborállítási hisztéria közé, amely napjainkban az 550 ezer magyar zsidó legyilkolásáért, az összesen egymillió honi országlakos pusztulásáért, a Magyar Királyság második világháborús hadba lépéséért felelős Horthy Miklós egykori kormányzó kultuszaként, a jelenlegi magyar kormánypártok és szélsőjobboldali szövetségeseik által felkorbácsolva, nyilvánul meg (most kizárólag Horthynak követelve szobrot és egyéb dicsőítést, vagyis Babarczy utaló fogalmazása csak Horthyra vonatkoztatható!).

Babarczy szavait igen elszomorító közvetlenül szemügyre venni. Nem reagál a beszélgetőpartnerekre, amikor elsiklanak Nyirő antiszemitizmusa és náci, nyilas elkötelezettsége fölött (Schmidt Mária vendégtárs és Betlen János műsorvezető bagatellizálják, Tőkéczki László, a harmadik vendég, pedig kerek-perec tagadja). Majd kurtán-furán („egyik kutya, másik eb” alapon) a Nyirő melletti kampányt – az élő beszéd méltányolható esetlenségével – így jellemzi: “Azokat az ügyeket, amelyek egyébként is ugye most állandóan zajlanak … szobor, nem szobor; holokauszt-emlékműre mit festünk … ezeket a szimbolikus harcokat, amikor politikai szintre emelik, az borzasztó kártékony… arról szól, hogy az emberek megsebzettségét, ugye minden család kapott sebeket, mondta Áder János, politikailag felhasználják … amikor nincs politikai teljesítmény, építünk a generációs sérelmekre”.

Mi a Babarczyban megtestesülő jelenség magyarázata, mi rejlik mögötte? Magatartása politikai jellegű, ám korábbi hasonló megnyilvánulásaival összevetve egyértelműen mutatja, hogy alapvető okként nem vethető el identitáslabilitás feltételezése (a nem zsidó és zsidó családi “érintettség” konzisztencia-elégtelenségének felszínre bukkanásaként). E labilitás említése nem kerülhető ki, mert Babarczy a nyilvánvalóan következményeit képező tételeit, állásfoglalásait teljes közéleti (publicisztikai és szakmai-oktatási) valenciájával törekszik érvényesíteni. Továbbá utalnunk rá nem etikátlan, mert kizárólag olyan információkra támaszkodunk, amelyeket maga Babarczy tett publikussá.

A következő videó megtekintésével magunk is szembesülhetünk Babarczy szomorú zavarodottságával, amely – közártalmassága miatt, sajnos nem lehet elégszer hangsúlyozni, hiszen egyetemi tanárról van szó! – e kérdésben, véleményem-benyomásom szerint, állapotszerűen jellemzi őt – http://www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=731830&pid=1002967 07:12-08:40.

Érdemes összevetni Babarczy Duna tévés mostani szereplését tíz évvel ezelőtti, ugyanilyen jellegű állásfoglalásával, amelynek értelmezésére – anno – Kertész Imre Nobel-díja kínált alkalmat (hadd idézzek akkori írásomból):

"Elérkezett tehát a Holokauszt emlékével való tényleges társadalmi megbékélés – talán utolsó “kedvező” – pillanata (vagy – és akkor a helyzet, e tekintetben, még komolyabb – a legutolsó érdemi alkalom), hogy társadalmi tudatunk, kollektív emlékezetünk legmérgesebb és legbeágyazottabb gennygócától megszabaduljunk. Hiszen az érintett nemzedék maradéka kihal maholnap, sőt egy-két évtizeden belül már a gyermekeik is. A további generációk pedig – amelyekben mindez az egyéni és közösségi tudatuk alá szorul – feltehetően már sokkal nehezebben tudnak megszabadulni a történtek hordalékaitól, a zsidó-keresztény kultúra, sőt az egész civilizált emberiség e legnagyobb botrányának terhe alól. A borzalmak eredendő (ir)realitását az időbeli távolság tovább hatványozza, következésképpen a Holokausztban megjelenő Gonosz tettenérése mindinkább ellehetetlenül. Erre akkor jöttem rá, amikor a Népszabadság 2002. október 19-i számában találkoztam a feltehetőleg harmadik generációs, önmagát egyébként liberálisként meghatározó Babarczy Eszter, már-már tipikusnak mondható megállapításaival. “A »szembenézés igénye« finom változat a bűnök és bűnösök, áldozatok és tettesek visító versengésére a magyar közéletben, amelyet nagyon is jól ismerünk már. Ki áldozatabb? Ki bűnösebb? (...) Ha engednénk annak a csábításnak, hogy bűnösökre és áldozatokra osszuk a ... magyar történelmet, (…)…A meg nem értésnek hódolnánk be, …[amit] Kertész Imre olyan hihetetlen és kegyetlen pontossággal írt meg.” (Halkan és pusztán “zárójelesen” vetem közbe, vajon illendő stílus-e a “visító” szó használata ezekről a történelmi ügyekről értekezve? Nyugtázom, nem kizárt, hogy az ismert, az auschwitzi peronon – feltehetőleg egy SS által – készített fényképen látható nyolcvan körüli fekete ruhás falusi nénike “visított”, mielőtt az utolsó levegőkortyokat kapkodta abban a gázos tusolóban; akinek likvidálásával egy újabb akadály hárult el a tengelyhatalmak győzelme útjából, s egy újabb merénylet veszélyétől mentesült a Trianonban megbocsáthatatlanul megsebzett magyar nemzettest! Mindazonáltal – hol a kegyelet? Vagy az ún. objektivitás egyben érzéketlenség is? Avagy identifikációs problematikaként megnyilvánuló individuális Holokauszt-szindrómát takar e jelzőválasztás?)"

“Félzsidó” sorsérzések és sorsjavaslatok – egy Nobel-díj kapcsán. Múlt és Jövő, 2003/1.

 

Melyik jelenség nyugtalanítóbb a közre nézve? A szélsőjobboldal megszokott kliséi, avagy a tisztes liberális relativizálása? Megvallom, nem tudom eldönteni.

 

Fekete György mentálpedagógus történelemtanár

Nemzeti-konzervatív cikk

Volt egyszer egy ember, úgy hívták, Bajcsy-Zsilinszky Endre. Nem tartozott a polgári politikusok közé, inkább nemzeti radikálisnak nevezhetnénk. Számára a magyarság szentség volt, a magyar nemzeti érdek volt a legfőbb iránytűje.

Ráadásul nem egyszerűen magyar nemzet, hanem a keresztény középosztály hőse volt, egy klasszikus szőke férfi, akinek, mint beszélték róla, lovassági kardként suhogó mondatai a meg nem alkuvó hazafiságot példázták, kerül, amibe kerül alapon.

Ma talán némi távolságtartással tekintünk rá, legalábbis életműve első részére. Köztudott róla, hogy köztörvényes gyilkosságban vett részt. Egy Áchim András nevű parasztpárti politikus állítólag sértő megjegyzéseket tett a Zsilinszky-fiúk anyjára, ezért a fiúk felkeresték Áchim Andrást, aki kidobta őket. A sértett dzsentrifiúk dulakodni kezdtek Áchimmal, majd elsült egy pisztoly és Áchim meghalt. A már akkor is rendkívül pártatlan és független magyar bíróság érdemben nem büntette meg a gyilkosokat, önvédelemnek minősítették az esetet. Eléggé sajátos önvédelem, ha két fiatalember felfegyverkezve megtámad egy embert a saját lakásában.

Bajcsy-Zsilinszky önként jelentkezett a frontra, bátran harcolt, megsebesült, alig gyógyult meg, újra a frontra kérte magát. A háború után különböző fajvédő szervezeteknek volt tagja, Gömbös Gyula harcostársaként fajvédő lapokat alapított és intenzíven szidta a zsidókat. Egy képviselőválasztáson például azzal próbálta lejáratni a riválisát, hogy az eredetileg nem is Kenyeres, hanem Kaufmann.

Aztán történt vele valami. Kiderült, hogy ez a vérgőzös jobbos valójában, a maga módján becsületes ember. Országgyűlési képviselőként a nyilas képviselők üvöltése közben mondta végig a Parlamentben az újvidéki vérengzést leleplező beszédét. A beszédből semmit se lehetett érteni, de Zsilinszky állta az ordító, fenyegetőző nyilasok ostromát, csakugyan mint egy szikla a viharos tengeren. 

És nem hagyta, hogy az ügy elaludjon. Mint igaz magyart, sértette, hogy nemzete katonasága ilyen aljasságra vetemedett, és ő, a nagy nacionalista és antiszemita, ezúttal azzal vádolta meg a magyar hadsereget és név szerint Feketehalmy-Czeydner tábornokot, hogy Újvidéken ártatlan szerbek és zsidók ezreit gyilkoltatta meg. És Feketehalmyt a vádlottak padjára ültették (hadbírája Kiss János altábornagy, érdemes megjegyeznünk a neveket, rövidesen újra szóba kerülnek).

Elítélni már nem tudták, mert Horthy Miklós közbelépett. Megkérdezte Feketehalmyt: Maga tényleg civilekkel kegyetlenkedett? Szó sincs róla, zsidó rágalom az egész! Nekem - mondta Horthy - egy magyar tiszt becsületszava többet ér az úgynevezett bizonyítékoknál. És szabadon engedte Feketehalmyt, aki rögtön Németországba szökött, hogy a nyilas puccs után már SS-tábornokként térjen vissza.

Legyünk objektívek: akkor, a német nyomás alatt, már ez is nagy dolog volt, minden más, a nácik által dominált országban kitüntették volna Feketehalmyt. Horthy Miklós valószínűleg akkor sem akasztathatta volna fel az újvidéki tömeggyilkosságokért a tábornokot, ha akarta volna. Nem tudjuk, hogy igazából mit akart, de azt tudjuk, hogy Zsilinszky bátran és nagyszerűen viselkedett, tisztelet jár neki.

1944. március 19-én, hazánk német megszállásakor a Gestapo letartóztatta. Zsilinszky fegyvert rántott és lőtt a németekre. Tűzpárbaj után fogták el. Október elején, amikor a kormány a kiugrásra készült, kikérték a német fogságból és szabadon engedték. Miután a kiugrási kísérlet hat óra alatt összeomlott, Zsilinszky is illegalitásba vonult és elkezdte az ellenállás, a fegyveres felkelés megszervezését. Meg akarták menteni Budapestet az ostrom borzalmaitól. 

Tulajdonképpen, de facto ő lett az antifasiszta magyar kormánykísérlet miniszterelnöke. A hadügyminiszter Kiss János altábornagy lett volna. 

Természetesen soha nem jutottak el addig, hogy valóban kormányt alakíthassanak, árulás miatt letartóztatták őket. S mivel a magyar hadsereg tényleges főnöke az SS egyenruhában pompázó Feketehalmy volt, az összeesküvés vezetőit azonnal kivégezték. Zsilinszkyt nem tudták, mert őt védte képviselői mentelmi joga.

Kicsit komplikált volt a helyzet, mert az Országgyűlésnek szavaznia kellett volna arról, hogy Zsilinszkyt kiadják, de a (nyilas) Országgyűlés éppen menekülőben volt Sopronba. Úgyhogy a főbb foglyokat is elszállították a Margit körúti fegyházból Sopronkőhidára. Odakerült Rajk László, Vitányi Iván, Pesti Barnabás, Pataki István és Mindszenty József bíboros is. 

Zsilinszky tarpai képviselő volt. Ez azért fontos, mert amikor vitték Pestről Sopronkőhida felé, Győr mellett valamiért megállt a busz és az őr, aki egy tarpai fiú volt, azt mondta:

- Képviselő úr, ha az arra az erdő felé elszaladna, mi a levegőbe lőnénk.

- Nem, fiam - mondta Zsilinszky. - Engem most felakasztanak, de ezért cserébe egy szék üresen marad Magyarország számára a háború utáni béketárgyalásokon.

 

Arra célzott ezzel Bajcsy-Zsilinszky, hogy az első világháború utáni béketárgyalásokon Magyarország követét érdemben nem hallgatták meg, csak akkor szólalhatott fel, amikor a döntés a határokról lényegében megszületett. Zsilinszky azt remélte, hogy önfeláldozásával felhívja a világ figyelmét arra, hogy kényszerből cselekedtünk, és a háború után nem csonkítják meg Magyarországot újra. A hazájáért halt meg.

Amikor kivégezni vitték, az őr megállította a menetet, odalépett hozzá és megcsókolta a kezét. A másik katona tisztelgett és sírt.

Aztán persze felakasztották, mert a nyilas parlament úgy bírt szavazni a soproni ülésén, hogy Bajcsy-Zsilinszky mentelmi jogát fel kell függeszteni.

Miért mondtam el mindezt?

Mert most a Nemzeti alaptantervbe kötelezően tanítandó anyagként behelyezték egy jelentéktelen erdélyi író, Nyírő József személyét, akinek egyetlen fontos tette az volt, hogy a nyilas parlament képviselőjeként Sopronban Bajcsy-Zsilinszky élete ellen szavazott.

Miért? Miért csinálták ezt? Miért gyalázták meg ennek a keresztény-konzervatív, nemzeti politikusnak az emlékét? Hát ha azt mondja magáról a kormány, hogy keresztény-konzervatív értékeket követ - és ez rendben van, ezek világszerte elfogadott értékek -, akkor hogy lehet az, hogy Zsilinszky helyett ezt a Nyírőt tekintik példaképnek, ezt a kiugrott papot, aki írónak vizesnyolcas, politikusnak pedig szörnyeteg volt?

Befejezésül szeretnék valami szubjektívet mondani. Én nem szeretem Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Nem tartom követendő példának az életművét. Az egész ember idegen tőlem. De nagyszerű férfinak, bátor politikusnak, igaz magyarnak tartom.

Akivel nem értek egyet és akit tisztelek. Vérlázító ez az egész történet, vérlázító.

 

Szunyogh Szabolcs a Köznevelés főszerkesztője

Forrás: Népszava

 

Az emlékezés védelmében – egy hazugság ellen

A „holokauszt-ipart” a gyilkosok működtették. A holokauszt maga volt az ipar!

Visszatérő tragikus tapasztalat. Az antiszemitizmus, legalábbis „radikális”, „modern” (náci típusú) megjelenése, nem elégszik meg azzal, hogy többször is nekirugaszkodva megpróbálja elpusztítani az élő zsidó embert (hogy aztán sort kerítsen minden rendű és rangú liberálisra, konzervatívra, baloldalira és e vele együtt nem működő egyházak hívőire). A múlt, sőt a régmúlt zsidóit is ellenségnek tekinti. Elveti bárminemű pozitív szerepük elismerését. A teljes felejtés sötétségébe űzné őket, ha hatalmában állna. Azaz: megölné a halott zsidót is. Kétszeresen gyilkolna.

A Választott Nép, amely ugye nem azért „választott”, hogy eltaposson és kizsigereljen más népeket, miként az antiszemiták hirdetik, hanem azért, hogy jó példát mutasson az emberiség egészének, szóval a zsidóság likvidálásában központi helyet foglal el a holokauszt eltüntetése a történelmi tudatból.

Az antiszemitizmus dogmatikai „érve” megalapozatlan, ugyanis a Kiválasztás az Úr „önkényének”, „önzésének”, avagy szeretetének, „jó tetszésének” megmutatkozása, amelyben „megáldom – mondja az Örökkévaló Ábrahámnak – a téged áldókat és a téged átkozót megátkozom, és veled áldják magukat mind a föld családjai” (Genezis könyve, illetve Mózes első könyve 12:3) azért, mert – bővíti aztán tovább a gondolatot prófétái egyikének – „teszlek nemzetek világosságává, hogy segítségem a föld végéig érjen!”(Jesája, illetve Ézsaiás 49:6).

Az antiszemitizmusnak hét fő viszonyulási módja van a holokauszthoz.

Az első, a tagadás, mármint hogy semmi ilyen nem volt, a zsidók találták ki a világ sakkban tartására. Büntetését legutóbb – országunkban – egy kalap alá vették a despotikus államszocializmus bűneit tagadó cselekedetek üldözésével, meghajolva ekként az antiszemiták „kommunista zsidó, zsidó bolsi” tétele előtt.

Második és harmadik eljárása az antiszemitáknak ez ügyben, a relativizálás (bagatellizálás érdekében), és az a rágalom, hogy 1945-50 körüli években a „zsidó bosszú” Lengyelország keleti, Németország nyugati területein lemészárolt legalább 1.5 millió német embert, tehát végső soron....

A negyedik támadási mód a holokauszt kiiktatására az emlékezetből: azzal vádolni a holokauszt emlékét ápolókat, hogy e tevékenységük minden más kapcsolódású, eredetű gyász, fájdalom, kín érvénytelenítésére irányul és/vagy azt hangoztatni, hogy ez az emlékápolás hozzájárulhat újabb holokauszt előidézéséhez (tudniillik – ezen „értelmezés” szerint – óhatatlanul is permanens ingerültséget produkál a nem zsidó származásúakban, akik – mint utódnemzedékek – egyáltalán nem felelősek a holokausztért, és mivel áldozatai se voltak, az általa okozott gyász is jogosan közömbös számukra).

Az ötödik féle magatartás, a holokauszt áldozatainak kárenyhítését nyerészkedésnek, a többi ember kizsákmányolásának hirdeti.

Hatodikként az a módozat említhető, amelynek alkalmazásakor az antiszemiták az „ártatlanság vélelmét” hangoztatva a holokausztért örökre és általánosan viselendő történelmi felelősség maximáját, mint a kollektív bűnösség elismertetésének eszközét törekednek lejáratni. Látható, hogy az utóbbi három típusú törekvés a holokausztra való emlékezés ellehetetlenítését célozza közvetlenül.

Végül, hetedik jellegzetességeként e gonoszságnak, idetartoznak a teljes idétlenségek is: a zsidó mártírok magukat pusztították el, a holokausztot a zsidók pénzelték (hogy később megtorolhassák, és zsarolásképpen hivatkozhassanak rá a zsidó újállamiság kierőszakolásakor), a holokausztot a zsidók provokálták ki tűrhetetlen viselkedésükkel, soha meg nem szűnő nemzetárulásukkal, idegenszívűségükkel a nekik otthont biztosító országokban, amelyek önzetlenül befogadták őket megérdemelt diaszpórás bolyongásukból, és e hálátlanságukat napjainkban is változatlanul gyakorolják, illetve – héber elnevezéssel, a Soa – kísérlet volt megelőzni, hogy a „kiválasztottak” leigázzák a földgolyóbist stb.

Az aljas fortélyok közül az itt ötödiknek besorolt merénylet hozza leginkább zavarba – éppen a célpontnak kiszemelt zsidóságot. A „holokauszt-ipar” mélységesen hazug és manipulatív tézise.

Miért is?

Az ok összetett. Az antiszemiták alaphivatkozását egy feltételezhetően öngyűlölő amerikai zsidó szerző azonos című „műve” jelenti. Aztán szerepet játszik az irigység, a rivalizálás. Hiszen a zsidó szintén hús-vér ember. Például, a holokauszt kutatásának jeles történésze irigykedik egyik vagy másik kollegájára (saját fülemmel is hallottam efféle kiszólást…). Valamint hat az ún. csoportnyomás, a számszerű többségnek érzékelt antiszemiták mentalitásunkat, gondolkodásunkat sújtó ereje, amivel a kiszolgáltatottság számos további következménye kombinálódhat: önhibáztatás, azonosulás a támadóval, és hasonlók.

A hazug vád, az emberi valóság „normálisan deviáns” (vagyis általánosan gyarló) jelenségeinek „zsidóvá” torzítása előtti meghunyászkodás szociális és lélektani értelmezése, mondhatni, „pofonegyszerű”. Ne is riadjunk vissza e hályogot eltávolítani, se a sajtóban, se a mindennapi érintkezésben.

Ne féljünk kimondani: a holokauszt-ipar tétele antiszemita funkciójú. Hiszen minden nemes dologgal visszaéltek már a történelemben, milyen alapon lenne kivétel a holokauszt áldozataival való törődés? Meggyőződésem, hogy azokat, akik az ilyen visszaéléseket (hangsúlyozom, minden más karitatív tevékenységhez is kapcsolódnak efféle jelenségek) profit-motiválta „iparként” határoznak meg, nem az időnként előforduló visszaélés ténye, hanem a holokausztra emlékezés és az áldozatok gondozása zavarja!

Az emberiség piaci viszonyok között él. Ehhez az adottsághoz az összes jótékonysági, rehabilitációs, bajcsökkentő, kárpótlási intézmény, szervezet köteles igazodni. A valóság mindegyikre vonatkozik. A keresztény, a buddhista stb. gondozószolgálatok és érdekvédelmi szolgáltatások mechanizmusaira is. Utóbbiak vonatkozásában se emleget senki profitorientált „ipart”, pedig szintén nem kivételek az emberi visszaélés, hitványság jelensége alól.

Hogy a holokauszt áldozatainak kárenyhítésénél és az emlékezés anyagi hátterének biztosítása során, úgymond, túlzottan nagy összegűek az elsíbolt pénzek? Ugyan kérem. Merjünk reálisan gondolkodni, de legfőképpen érezni. Ne idegenkedjünk vállalni, hogy igen, a holokauszt a világtörténelem semmi más tragédiájával nem rokonítható iszonyat volt, mértéke, kiterjedtsége páratlan. Az összehasonlítás problematikáját összefoglaltam.

Ennél fogva kiugróan sok a teendő.

Igaz, a túlélők száma – életkoruk előrehaladásával – szükségszerűen fogyatkozik, azonban egyfelől az idős ember állapota fokozottabb (költségesebb) ápolást, törődést kíván, másfelől az emlékezés társadalmi rendszere magától nem működik – „üzemeltetetést” igényel. Ez utóbbi viszont nélkülözhetetlen, amennyiben szeretnénk továbbjutni az antiszemitizmus oldásában.

Ha a jövendő generációknak nem lesz képük arról, hogy mi volt a múltban jó és rossz, „isten- és emberpárti”vagy gonosz, vajon miként boldogulnak ugyanezen választással majdani jelenükben?

Ezért is fontos, legalább közbevetőleg jegyezzük meg, a demokrácia, mert igazán dönteni és átélni a döntés felelősségét kizárólag szabadságban lehet. A diktatúrák lényegesen frusztráltabb létviszonyokat jelentenek, amelyek az antiszemitizmus alapmechanizmusának, a bűnbakképzésnek kifejezett táptalajként szolgálnak. Bizony, mindezen el kell töprengeni a holokauszt bármiféle megismétlődésének elhárítása érdekében.

Az ún. holokauszt-ipar hamis és antiszemita funkciójú tétele tartalmazza azt az állítást is, hogy a holokauszt elkövetőinek bűnét egyenlő súlyúnak kell tekinteni a „holokauszt vámszedőinek” tettével. Akkor viszont nézzük meg: kik a holokauszt valódi, tényleges „vámszedői”?

VAJON A HOLOKAUSZT „VÁMSZEDŐI” IGAZÁBÓL NEM A NÁCI ÁLLAM VEZETŐI, VAGYIS A HOLOKAUSZT ELRENDELŐI, LEVEZÉRLŐI VOLTAK?

A BIRODALMI VASÚT NEMEGYSZER MÉG A HALÁLBA VONATOZTATÁS KÖLTSÉGÉT IS RÁTERHELTE A HOLOKAUSZT ÁLDOZATAIRA...

A HITLERI NÉMETORSZÁG AZ EURÓPAI ZSIDÓSÁGOT SZINTE TELJESEN KIFOSZTOTTA.

VAJON NEM AZ VOLT-E IGAZÁN A HOLOKAUSZT „VÁMSZEDÉSE”, AMIKOR A ZSIDÓ NŐK HAJÁBÓL TENGERALATTJÁRÓ-TÖMÍTÉST CSINÁLTAK, VAGY AMIKOR A GÁZZAL MEGFOJTOTT EMBEREK ARANYFOGÁT FOGÓKKAL KIRÁNGATTÁK, KALAPÁCCSAL KIÜTÖTTÉK – ELÉGETÉSÜK ELŐTT?!

NEM AZ VOLT-E A HOLOKAUSZT „VÁMSZEDÉSE”, AMIKOR A KONCENTRÁCIÓS TÁBOROK GYERMEK ÉS FELNŐTT FOGLYAIT A NÁCI ORVOSOK „TUDOMÁNYOS” KÍSÉRLETEIKHEZ – A LEGBARBÁRABB, LEGEMBERTELENEBB MÓDON (FÁJDALOMCSILLAPÍTÁS, ÉRZÉSTELENÍTÉS, ALTATÁS NÉLKÜL) – „HASZNOSÍTOTTÁK”, MIELŐTT MEGÖLTÉK ŐKET FENOL-INJEKCIÓVAL?

NEM AZ VOLT-E A HOLOKAUSZT „VÁMSZEDÉSE”, AMIKOR TÖMEGSÍROKBA LÖVÉSÜK ELŐTT A ZSIDÓKAT LEVETKÖZNI KÉNYSZERÍTETTÉK, HOGY RUHÁIKAT A NÉMET HADSEREG ÉS POLGÁRI LAKOSSÁG RÉSZÉRE ELRAKTÁROZZÁK? NEM AZ VOLT-E A HOLOKAUSZT „VÁMSZEDÉSE”, AMIKOR A NYILAS SUHANCOK ÉS NEM SUHANC PÁRTSZOLGÁLATOSOK ELRABOLTÁK A ZSIDÓK LÁBBELIJÉT, TÉLIKABÁTJÁT, JOBB FEHÉRNEMŰJÉT – DUNÁBA GYILKOLÁSUK ELŐTT?

ISMÉTELJÜK, ÚJRA ÉS ÚJRA, FÁRADHATATLANUL: AZ ÚN. HOLOKAUSZT-IPARRA HIVATKOZVA A SIKKASZTÓKAT, PANAMÁZÓKAT KIEMELNI AZ ÖSSZES HASONLÓ, DE NEM A HOLOKAUSZTHOZ KAPCSOLHATÓ PÉNZÜGYI BŰNCSELEKMÉNYBŐL NEM MÁS, MINT ELJELENTÉKTELENÍTENI A HOLOKAUSZT FELELŐSEINEK, BŰNŐSEINEK RETTENETES TÖRTÉNELMI SZEREPÉT, SŐT MAGÁT A HOLOKAUSZTOT.

MÉG EGYSZER:

A HOLOKAUSZT VÁMSZEDŐJE NEM AZ, AKI A HOLOKAUSZT ÁLDOZATAINAK GONDOZÁSÁBÓL NYERÉSZKEDIK, HANEM A HOLOKAUSZT ELRENDELŐJE, IRÁNYÍTÓJA ÉS/VAGY KISZOLGÁLÓJA!

A holokauszt legközvetlenebb vámszedői meg az efféle borzalmak közvetlen elkövetői, mert kielégítették a legalantasabb emberi vágyat, a gyilkolási szenvedélyt, hódoltak hatalommániás-ölési perverzitásuknak.

„Miután az utolsó aranyfog is kikerült halott gazdája szájából, a hullák a hamvasztó kommandóhoz kerülnek. (...) A holttestek húsz perc alatt hamvadnak el. A krematórium tizenöt kemencével dolgozik. Ötezer ember elégetése a napi kapacitása. Összesen négy krematórium... Húszezer ember megy át naponta a gázkamrákon, onnan a hamvasztókemencékbe. (...) Egy napon, kora délelőtt történt. Telefonutasítás érkezett számomra, hogy haladéktalanul menjek ki a máglyához, és az ott felgyülemlett gyógyszereket meg szemüvegeket hozzam a Krema I-be. Ezeket ugyanis itt osztályozzák, és innen szállítják el.

A máglya a birkenaui kis nyírfaerdő mögött fekszik, a Krema IV-től öt-hatszáz méter távolságra, egy fenyőerdővel körülvett tisztáson. (...) Ide azokat a transzportokat indítják a zsidórámpától, amelyek nem férnek be a négy krematóriumba. Ezeknek a legborzalmasabb a végük. Itt nincsenek vízcsapok, ahol legalább égő szomjukat olthatnák. Nincsenek félrevezető feliratok, amelyek rossz sejtéseiket eloszlathatnák. Nincs gázkamra, amit fürdőhelyiségnek vélhetnének. Itt csak egy szalmatetős, hajdan sárgára meszelt parasztház áll, csukott zsalugáterekkel, mögötte pedig óriási füst száll az égig, égő emberhús és pörkölődő haj szagát terjesztve. (...) Három-négyszázan kerülnek egyszerre a vetkezőbe. Sűrű botütésektől nógatva ledobálják magukról a ruhát, és meztelenül kilépnek a ház túlsó oldalán levő ajtón, hogy helyet adjanak az utánuk következő áldozatoknak. (...) ...idejük sem jut arra, hogy körülnézzenek, helyzetük borzalmasságát még fel sem foghatják, máris karon ragadja őket egy-egy sonderkommandós, és viszi az SS-őrök sorfalai között a fáktól szegélyezett, kanyargós, százötven méternyi úton a máglyához, amit csak az útjuk végén pillantanak meg...

A máglya ötven méter hosszú, hat méter széles és három méter mély árok, tele égő holttestek százaival. A máglya fasor felőli részén egymástól öt-hat méternyi távolságra SS-katonák állnak. Kezükben a tarkólövéshez használatos, 6 milliméteres, kis kaliberű fegyver. Amint a szerencsétlen áldozat kiér a fasorból, a máglya mellől két másik sonderes ragadja karon, és tizenöt-húsz méteren át az SS-lövész fegyvere elé vonszolja. Itt, a borzalmas halálordítások közt a lövés csupán egy csattanás. Egy csattanás, és a legtöbbször még élő áldozatot belökik az árok tűztengerébe.

Ettől az ároktól ötvenméternyire egy másik, ugyanilyen árok van teljes üzemben. (...)

A két máglya napi teljesítménye öt-hatezer halott, valamivel több, mint egy krematóriumé, de százezerszer borzalmasabb a halála azoknak, akik ide kerülnek. Kettős halállal, tarkólövéssel és tűzhalállal pusztulnak el. A gázhalál, a kloroforminjekció, a tarkólövés után ez a negyedik halálnem, amit megismertem: a kombinált halál” (Dr. Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban. Magvető, Budapest, 2004. 46., 73. és 75-78. o.)

FIGYELJÜNK ODA, MIKOR ÉLÜNK EGY ADOTT FOGALOMMAL, NEHOGY A HELYTELEN FOGALOMHASZNÁLATTAL MAGUNK IS VÉTKESSÉ VÁLJUNK. HA CSAK ERKÖLCSI ÉRTELEMBEN IS.

INKÁBB FOGALMAZZUNK HOSSZABBAN, HA EZ AZ ÁRA, HOGY PONTOSAK ÉS AZ ÁRTÓ SZÁNDÉK LÁTSZATÁTÓL IS MENTESEK LEHESSÜNK. Nem a „holokauszt vámszedője”, nem „holokauszt-ipar” – hiszen holokauszt maga volt egyfajta ipar! –, hanem, mondjuk, a holokauszt jóvátételi összegeiből történő sikkasztás, azokkal való panamázás.

Rendkívül fontos, ide szeretném kerekíteni ezt az esszét, hogy ezeket a gondolatokat, ezt a szemléletet ne csupán a médiában képviseljük, amikor csak alkalom adódik rá, hanem közvetítsük az iskolákba, gyermekeink nevelőinek-tanítóinak. A tanárképzés, mindenféleképpen a történelemtanárok felkészítésének, szerves elemévé kell(ene) válniuk. Különösen korszakunkban, amikor az ordas eszmék megint ránk uszulni tűnnek.

Három általános érvényű összefüggést nem tudok nem jelezni. Az egyik, hogy elkerülhetetlen belátni, az antiszemitizmus véglegesen soha nem lesz felszámolható. Az emberi személyiség énvédő mechanizmusai miatt. Amelyek közül destruktívakat is mindig előhív a túlélés kényszere. Ilyen vagy olyan helyzetekben, ilyen vagy olyan egyéneknél, közösségekben, szociális konstellációkban.

A második igazság, hogy a holokausztnak mindannyian megszenvedői vagyunk. Az egykori áldozatok és lemészárolóik, kifosztóik, elpusztításuk egyéb haszonélvezőinek és közreműködőinek leszármazottai – mind. A harmadik parancsolata – ez ügyben – a valóságnak (az életnek!), hogy a holokausztért örökké hordozandó a társadalmi és az egyéni felelősség, amíg az emberiség a maga lényege akar maradni. Ettől történelmi. Ettől egyetemes. Mindenkire kiterjed, erkölcsi súlya, kihívása elől elbújni lehetetlen. Ugyanakkor az emlékezetbe való befogadásáért, a Nagy Kollektív Történetbe helyezéséért mindig, nemegyszer pillanatról pillanatra, napról napra meg kell küzdeni. Emiatt, mondjuk csak ki, civilizációnk fennmaradásának kiküszöbölhetetlen feltétele, hogy az emlékezést senki ne érezze vegzálásnak, hanem évente ismétlődő belső-külső feloldozást nyújtó rítusnak. Zsidó és nem zsidó egyaránt. Mert valahol legbelül, valamiképpen a föld minden lakosa – zsidó. Kiszolgáltatottságaival, képességeivel, lehetőségeivel és felelősségével. Az Örökkévaló teremtménye…

 

Fekete György

mentálpedagógus, történelemtanár

Eredetiben megjelent: Remény. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének társadalmi, közéleti, kulturális folyóirata. 14. évfolyam 1. (Peszah-i) szám.

Hitler Adolf sugárút

Ne rémüljenek meg, ilyen még nincs. De ha felteszem önöknek a kérdést, elképzelhetőnek tartják-e hogy az elkövetkezendő időkben újra legyen Magyarországon Hitlerről, Mussoliniről, Sztálinról elnevezett híd, tér, út, mit válaszolnának?

Bővebben...

Auschwitz és Don-kanyar előzménye lehet film is…

Egy kedves olvasónk hívta fel szerkesztőségünk figyelmét, egy korábban megjelent írására. Az írást, amely a Duna televízió által sugárzott egyik műsorának ("Háború a nemzet ellen") kritikája, a szerző engedélyével közöljük. 

Bővebben...

A Horthy-rendszer maradványairól

Mi, az Országgyűlés képviselői – tudatában lévén annak, hogy a múlt feltárása és az abból fakadó következtetések levonása; egyfelől az emberek és egyes csoportjaik, illetve az egész társadalom ellen a Horthy-nacionalisták-irredenták-soviniszták uralma alatt elkövetett bűnök és azok elkövetői megnevezése, elítélése és a tettesek lehetőség szerinti jogi felelősségre vonása, másfelől e bűnök elszenvedőinek biztosított elégtétel megadása; a horthysta rendszer vezetői által viselendő felelősség hangsúlyossá tétele; a demokrácia és a diktatúra, a helyes és a helytelen, a jó és a rossz közötti világos különbségtétel nélkül nem teremthető szilárd alapzat az alkotmányos rend biztonságos működéséhez – Magyarország első, a jogállam követelményei szerint elfogadott Alaptörvényének érvényesülése érdekében kinyilvánítjuk az alábbiakat:

1 Az 1990-ben lezajlott első szabad választások révén a nemzet akaratából létrehozott, a jog uralmán alapuló állami berendezkedés és a nem távoli múlt horthysta diktatúrája összeegyeztethetetlenek. A mai magyar jogállam nem épülhet a horthysta rendszer bűneire, hagyományaira.

2 Az Egységes Párt, a Nemzeti Egység Pártja, valamint a Magyar Élet Pártja és ezek eszmei-politikai örökösei – mint Fidesz, Kereszténydemokrata Párt – felelősek

a) az első világháborút követő esztendőkben a magyarlakta területek elvesztéséért a gyalázatos trianoni békediktátumban, hiszen hátba támadták és elárulták a Hazát védő Magyar Vöröshadsereget (haditervét is átadták nemzetünk ellenségeinek);

b) a polgári demokratikus lehetőségek elsikkasztásáért, a kormányzói hatalomgyakorlás autoriter túlsúlyának kialakításáért és a látszatparlamentarizmus kiépítéséért, az általános és titkos választójog két évtizedes késleltetéséért;

c) a király nélküli királyság neobarokk-feudalisztikus tehertételéért;

d) a nagybirtokrendszer nemzetgazdaságot fojtogató megőrzéséért; a közel 3 millió főt kitevő földnélküli és apróföldes (1-5 kat. holdas) parasztság, vagyis az agrárproletariátus és a szegényparasztság iszonyú szociális-kulturális-egészségi nyomoráért, az ipari munkásság életlehetőségeinek igen szerény voltáért, az 1920-as évek első felének inflációjáért, majd az 1930-as évek – értelmiségieket-tisztviselőket is sújtó – munkanélküliségéért;

e) Magyarország gazdaságának, honvédelmének, diplomáciájának és emberi erőforrásainak idegen érdek, a hitleri Németország befolyása, majd hatalma alá történő rendeléséért;

f) az európai civilizáció hagyományos értékeinek módszeres pusztításáért, a nemzeti önazonosság aláásásáért a zsidótörvények (az 1920. évi „numerus clausus”-tól számítva!) és a holokauszt révén; külön is mint az állampolgárok tömegeinek (majd egymillió fő!) alapvető emberi jogaiktól való megfosztásáért vagy azok súlyos korlátozásáért, konkrétan 600 ezer zsidónak minősített magyar ember (nagyobb részben gyerekek, nők, öregek) meggyilkolásáért, idegen hatalomnak kiszolgáltatásáért, törvénytelen bebörtönzéséért, kényszermunkatáborba hurcolásáért, megkínzásáért, embertelen bánásmódban részesítéséért, kirablásukért, ingó és ingatlan vagyonuktól megfosztásukért, állásaikból elbocsátásukért, lakásaikból-házaikból kiűzésükért és ezen államhatalmi cselekményekkel-intézkedésekkel a magyar társadalomban azon közérzet, beállítódás elültetéséért, miszerint teljesítmény nélkül, a másik ember vérének ontásával vagy tudván tudva ahhoz vezető feljelentésével megengedett dolog tulajdont szerezni, továbbá, de nem utolsósorban a polgárok származásukra, világnézetükre vagy politikai meggyőződésükre tekintettel történő hátrányos megkülönböztetéséért, a tudáson, szorgalmon és tehetségen alapuló előremenetelének és érvényesülésének akadályozásáért; a nevelésben, a művelődésben, a tudományos életben és a kultúrában politikai és ideológiai célokból történt visszaélésszerű beavatkozásokért; az emberek magánéletének törvénytelen megfigyelésére és befolyásolására törő politikai rendőrség és a csendőrség defenzív osztályának létrehozásáért és működtetéséért;

g) Magyarország nemzeti katasztrófáját jelentő, Szovjetunió elleni – nem provokált! – hadüzenetért, majd az ezt követő háború során, illetve következtében elpusztult egymillió magyar életért és az 1938-as nemzeti jövedelmünk hatszorosának feláldozásáért;

h) Magyarországnak az Európa és a világ nemzetei rangsorában konzervált történelmi lemaradásáért; a demokratikus nemzetközi közvélemény előtt antiszemita, jobboldali, nácibarát nemzet hírébe keveredéséért;

i) mindazokért a köztörvényes bűncselekményekért, amelyeket politikai indítékból követtek el, s amelyeket az igazságszolgáltatás politikai indítékból nem üldözött (Somogyi–Bacsó-gyilkosság stb.).

3 A demokratikus átmenet során jogi elismerést nyert Fidesz, KDNP és a Jobbik a legális lehetőségekkel visszaélve őrzik, sőt terjesztik az antidemokratikus, antiszemita, soviniszta hagyományokat. Megzavarják békére, boldogulásra vágyó ifjúságunk lelkét-tudatát, megrontják viszonyunkat a környező népekkel és államaikkal.

4 A Horthy-rezsim nem kevés, korábban jogosan elítélt felelősét eszmei-politikai örököseik, Fidesz, KDNP (és a Jobbik) a rendszerváltás folyamatában, visszaélve az állampolgárok igazságvágyával, indokolatlanul rehabilitálták. Ezzel alapvetően aláásták a fiatal magyar demokrácia hitelét, számos állampolgár tudatában elmosták a Horthy-rendszer nemzeti katasztrófát okozó vezetőinek (és politikájuknak) felelősségét, nemcsak jogi, de erkölcsi értelemben is.

Az Alaptörvény hatálybalépésével lehetőség nyílik az itt taglalt igaztalanságok megszüntetésére.

5 A horthysta diktatúra rendszerszerűen idézte elő a jogsértéseket, de a cselekményeket az egyes emberek követték el. A ma élők és a jövő nemzedékek számára meg kell őrizni a bűntettek emlékét, és ha szükséges, ismét meg kell nevezni a bűnösöket.

Felvethető, hogy ez a civil (egyelőre egyéni) törvénykezdeményezés, amely kiegészítené az Országgyűlés előtt a napokban tárgyalás alatt levő törvényjavaslatot, a T/5005. számút, illetve annak A KOMMUNISTA DIKTATÚRÁBÓL A DEMOKRÁCIÁBA VALÓ ÁTMENETRŐL címet viselő részét, elnagyolt. Semmivel se kevésbé azonban, mint azon jogi javaslat, amelyhez csatlakozna, vagyis az ún. kommunista rendszert és – jogörököseként – a Magyar Szocialista Pártot elítélő törvénytervezet.

[Epilógus. 2011. január elsején az Országgyűlés elfogadta az itt bírált T/5005. számú törvényjavaslatot.]

Fekete György

A szerző történelemtanár


Lapunk az itt megjelent publicisztikát a szerzőtől kapta, annak engedélyével közöli.
A cikk eredetileg megjelent: Népszabadság| 2011. december 28.

Alma - elgurulóban?

 

Néhány ecsetvonás egy fideszes politikus portréjához

Hiszek benne, hogy a szeretet és a reménység mondatja velem az alábbi „apai" intelmeket. Balog Zoltán édesapjával, éppen húsz esztendeje, a rendszerváltás mámorában, együtt indítottuk útjára a sokszínű, mondhatni „népfrontos" Józan Élet Egészség- és Családvédő Szövetséget, egy új társadalmi kezdeményezést az alkoholizmus megelőzésére és megfékezésére. Ő is református lelkész volt, akárcsak a nevét örökölt fia. Szomorú lennék, ha a népi szólás vele kapcsolatban tévedne. Nem esik messze az alma a fájától? Csak nehogy lejtőre hulljon, s elguruljon - ki tudja, milyen messzire.

Balog Zoltan velem egykorú, sokak által tisztelt és szeretett „Zoli bácsival", a fáradhatatlan „iszákosmentővel" bizony sokat jártuk az országot, nem egyszer az én hangosan durrogó, immár hetedikre váltott, mindenhová eljutó kék Trabantommal. Ezeken a hosszú, velünk együtt kanyargó utakon sok mindenről volt módunk beszélgetni. Ráadásul dömösi kurzusaira is el-elhívott, ahol nem győztem csodálni különleges szolgálatát. Oda ugyanis - tekintet nélkül a hitükre, hangoztatott világnézetükre - sok olyan szabadulást kereső, de reményt vesztett alkoholistát befogadott, akiknél az egészségügyi kúrák sorra csődöt mondtak, s akikről orvosaik többnyire már lemondtak. Lelki vezetőként szerencsésen ötvözte a következetes erélyt és azt az alázatos szerénységet, amire a szenvedélybetegségek diplomás szakembereit is megtaníthatta volna. De nála találkoztam először az igei üzenetek Megváltó szerepével és a Belé vetett hit gyógyító erejével is.

Zoli bácsi fantasztikus ember, de ugyancsak nyakas kálvinista volt. Például nem győzte a fejét csóválni, amikor a Szövetség egyik röplapján Pázmány Péter harcos antialkoholizmusát idéztük. - Éppen Pázmányt? Azt a véres kezű ellenreformátort? Aki gályarabságra küldte a mieinket? De a szűklátókörű bigottság távol állt tőle mindig: Szövetségünk választmányában vállvetve dolgozott együtt akár Ackermann Kálmán pilisszentkereszti plébánossal, akár az akkori, hozzám hasonló „ateista humanistákkal", és semmi kivetnivalót nem talált abban sem, hogy a hitgyülekezetes Uzoni Péterrel együtt fogalmazza meg a Józan Élet Szövetség ma is érvényes programját. Érdekes, hogy a marxista törekvésekről meg igencsak sajátosan gondolkodott: a szegények kifosztottságának megszüntetésére irányuló nemes szándékot egyenesen Jézus Krisztustól származtatta, de a lenini hatalmi politika módszereiről (már hogy a cél szentesíti az eszközt), azokról sem rejtette véka alá a véleményét. - Visszájára fordított jezsuitizmus - mondta kerek-perec.

Így hát mit sem csodálkoztam, hogy a rendszerváltást követően is sokáig „visszasírta" s úgy emlegette a kommunista miniszterelnök-helyettes Csehák Judit „országlását", hogy ő volt az általa ismert legjobb egészségügyi miniszter. Mert hogy mindenkivel kész volt szövetkezni, aki a társadalom szélére sodródott piásokon hajlandó volt őszintén segíteni, s Csehák az Alkoholizmus Elleni Állami Bizottság elnökeként ebben aztán tényleg következetes aktivitást tanúsított. Egyszer azt is megpendítette a konkrétumok részletezése nélkül, hogy a háború vége felé, a vészkorszakban lehetősége nyílt, hogy már suttyó legényként tehessen egyet-mást a protestánsok zsidómentő missziójában; az üldözöttek-megalázottak iránti szamaritánus hozzáállást így korán elsajátíthatta, nem csoda, hogy az szinte a vérévé vált.

Nos, ha csak felvillantom is az apai Balognak a szerénységében különösen fényes életútját, s mellé odavetítem a barátom és küzdőtársam közismert fiának (aki jelenleg az Országgyűlés Emberjogi, Vallásügyi és Kisebbségvédelmi Bizottságának elnöke), az enyimékkel cirka egykorú Balog Zoltánnak a megnyilatkozásait, a pillanatnyi kontraszt igencsak élesnek tűnik.

Több mint tíz éve már, hogy a politikai elit e prominensét megszólítottam, és édesapjára emlékeztettem egy komáromi választási kampánygyűlése után. Akkoriban lett éppen a liberálisból konzervatívra váltott Orbán Viktor vallásügyi tanácsadója. Édesapjára hivatkozva rákérdeztem, hogy nem tart-e a klérus hataloméhségétől. Azt válaszolta, hogy főnöke hithű református, és szó sem lehet ilyesmiről. A Fidesz kormány négy éves ciklusa azonban nem nagyon igazolta e feltételezését. Ami aztán később következett, még úgy se. Mert B. Zoltán maga is folyamatosan távolodott apja örökségétől és fokról-fokra „radikalizálódott". E fordulat csúcsa az volt, amikor a kormánybuktatásra törekvő randalírozók a tévéostromot követően letáboroztak a Parlament előtt, és a parázsló szónoklatok egymást követték a szélsőségesek árpádsávos pódiumán.

Egyiküket az Országházból közéjük érkező Balog Zoltán tartotta. De amit nemrég, Elie Wieselnek, az emberiség (túl)élő lelkiismeretének magyarországi látogatása során produkált, azt bizonyította, hogy a néhány év előtti kordonbontás óta, sajnos mit se szelídült. Balog Zoltán szinte az egész médiát felbolydította vele. Tömören muszáj felidéznem.

„Amit Balog Zoltán a jelenlétemben mondott (mármint azt merészelte mondani, hogy vannak, akik az antiszemitizmus vádját politikai kommunikációs csodafegyverként használják), az visszatetsző, sértő és megbocsáthatatlan volt" - jelentette ki Wiesel elutazásakor, és hozzá tette: a politikusoknak (is) egyértelművé kellene tenniük, hogy nincs helye a magyar társadalomban a neonáci mozgalmaknak és pártnak.

 

A Népszabadság a parlamentben elhangzott „bakit" megpróbálta tompítani: „Balog Zoltán a szélsőséges eszmék terjedésével kapcsolatosan társadalmi önvizsgálatot sürgetett annak érdekében, hogy az egykori nemzetiszocialisták ne találhassanak követőkre. Ám elítélte azokat is, akik az antiszemitizmus bélyegét sütik rá a magyarokra, azt a költői kérdést szegezve közönségének, hogy akik ezt teszik, azokat vajon a béke vagy a gyűlölet szítása vezérli?"

Ám Balog Zoltán saját honlapján sem hallgatta el, amit Wiesel kifogásolt. „Nem tűrjük, hogy ártatlan zsidó emberek szenvedéseit felhasználva országunk többi súlyos bajának megvitatása helyett bennünket arra kényszerítsenek, hogy hamis vádak elleni védekezésre vesztegessük erőinket" - olvashattuk rajta.

Utóbb az Echo-tévének nyilatkozott, s egyértelművé tette, hogy csak a náci és kommunista atrocitások-brutalitások-bűnök egyidejű elitélésével ért egyet, s a Fidesz-honlap is rákontrázott a holokauszt relativizálására, amikor B. Z. parlamenti megszólalását emígy idézte: „A magyar-zsidó együttélés jelenleg nem nélkülözi a vitákat, amelyeket politikáról, kultúráról, nemzetről és pénzről folytatunk, de ezek mellett mi a gyógyító emlékezésben vagyunk érdekeltek, és egy olyan Magyarországban, ahol hite, vallása, faji, kisebbségi mivolta miatt senkinek nem kell félnie, mert mindenkit megvéd az állam, a közösség ereje. (... ) Mi készek vagyunk újra és újra magunkba nézni, hogy azok, akik egykor a nemzetiszocializmus foglyaivá lettek, ma ne találjanak követőkre. (...) Az is kérdés azonban, hogy akik ma a magyarokat az antiszemitizmus vádjával illetik, tényleg az indulatok csillapításában érdekeltek-e?"

Mindezeket átgondolva hadd idézzem fel Elie Wiesel Hit Parkban tartott előadásának (szerintem) legfontosabb mondatait, amelyek szerint a keresztények és zsidók szövetkezésére a kirekesztéssel, a terrorral és a gyűlölet tobzódásával szemben ma sokkal nagyobb az esély, mint a történelemben bármikor volt. És hadd ajánljam megfontolandónak a MAZSIHISZ és a Kneszet által szinte egy időben kitüntetett Németh Sándor vezető lelkész következetesen képviselt véleményét is, hogy a kereszténység és a magyar nép érdekét egyaránt és kizárólag csak az szolgálja, akinek tényleg van bátorsága hozzá, hogy mélyen magába nézzen, és minden méricskélés és latolgatás nélkül, nyíltan szembe mer fordulni elődei jelentős hányadának bűnrészességével, illetőleg beletörődő közönyével, és aki kész az emberi történelem legnagyobb szégyeneként megbánni a holokausztot. No meg az előre kitervelt, szisztematikusan végrehajtott, példátlan népirtáshoz vezető hamis tanításokat, dekrétumokat, zsinati döntéseket, rágalmakat, hiedelmeket és előítéleteket is. Az internetes zagyvaságok rohamos terjedése és a fenyegető magyargárdás vonulások láttán végre ideje számításba vennünk a felnövekvő nemzedékek mindenkori manipulálhatóságát, ami alól annak idején mi sem képeztünk kivételt!

Ezért most, mindent megbocsátó, Jézusban Messiását felismerő zsidóként bevallom, hogy ha én is olyan családban nőttem volna fel, ahol a zsidót csak eltaposni való féregnek, vagy éppen istengyilkos, vérszívó, népnyúzó csalónak emlegették már nemzedékeken át, nem mernék megesküdni rá, hogy nem cselekedtem volna-e hasonló szörnyetegként, mint az az SS-legény, aki negyvennégy éves anyukámat 1945-ben, a raavensbrücki náci koncentrációs tábor Apell-platzán agyonrúgta. Ezen az alapon hadd legyen jogom azonban egy személyes kérést is megfogalmazni még Balog Zoltánhoz, a Barátom Fiához.

Bibliás ember sohasem tévesztheti szem elől, hogy a jó és rossz szónak egyaránt teremtő, vagy éppen pusztító ereje van, és a mi szánkból nem fújhatunk egyszerre hideget és meleget. Kérlek, figyelj most rám. Egy kizárólag magyarul álmodó és beszélő, Krisztus-hívő, nyolcvanon túli zsidó-magyar író kér Téged arra, Zoltán, hogy állj meg egy pillanatra, s keresd a visszautat apádhoz, hogy a Te alma-történeted, mindnyájunk örömére, kedvezőbben alakuljon, mint annak idején Ádám ősünké...

Megjelent: Fekete János írásai. Hetek.

Forrás: Navigator Nolblog

 

Liberálisok – antifasizmus. Miért „kommunistáznak” a liberálisok?

 

En bloc…

Liberálisok – antifasizmus. Miért „kommunistáznak” a liberálisok?

Amikor a fasizmus elleni küzdelemből szőröstül-bőröstül ki akarják iktatni a megújuló baloldali antikapitalizmust, mellettük szól-e a történelem? „Kommunistázásból” „nácítlanítás”? A politikailag orientált bősz cigányozás, zsidózás nem náci jellegű?

Amíg olyan rend hatalmában élünk, amelynek rendőrsége, ügyészsége és bírósága büntetlenül hagyja garázdálkodni a neonáci-újfasiszta, újnyilas elemeket (sőt velük szemben fenyegetéssel se él!), talán az efféle írás nem felesleges. Különös tekintettel arra, hogy nem egy liberális véleményformáló – mostanában – azzal a képtelenséggel rukkolt elő, miszerint a mai magyar antifasiszták akkor győzhetik le a szélsőjobboldal pártját, a JOBBIK-ot (meg a mozgalmi bázisát képező ilyen-olyan gárdákat), ha – úgymond – megtanulnak „jobbikul”. Mintha Adolf Hitler 1933 januárjában azért szerezte meg a hatalmat, mert a német társadalom náciellenes része nem tudott "hitlerül"… Ebben az eszement felvetésben a JOBBIK természetesen már nem náci jellegű párt. Ráadásul, hiszen az őrületnek nincs határa, ezt az ideológiai-politikai borzalomvádat, amely az antifasiszta értelmiségnek – tényidegen módon, alaptalanul általánosítva – ismerethiányt, rugalmatlanságot és kreativitáshiányt tulajdonít, a liberálisnak ismert médiában több helyütt menedzselni kezdték.

A szomorú, aggasztó történéshez lásd:

 

A következetes antifasizmus szövetségre törekszik a liberalizmussal, még annak ellenére is, ha nemegyszer kikosarazás a válasz. Dacára, hogy e politika együtt jár – liberális oldalról – sajnálatosan kapcsolódó történelemhamisítások meglehetősen unalmas folyton-folyvást cáfolásával. Ám e körülmény nem tántorítja el a szilárd antifasisztát. Egyébként is – szerencsére (hiszen így nem szakad magvunk...) – mindig lesznek újszülöttek, akiket viszont kötelességünk tisztánlátásban segíteni.

E megfontolásból engedtessék néhány észrevétel a liberálisok kommunizmus-pszichózisából adódó történelemszemléleti vakfolt jelenségéhez.

A hitlerizmust és a sztálinizmust egylényegűnek minősíteni tényellenes, történelemtorzító és politikailag rendkívül káros, a demokrácia védelmét súlyosan károsító nézet. Ideje lenne már, megannyi történelmi tanulság birtokában, hogy a liberálisok, a felszíni hasonlóságok ideologikus – leginkább a totalitarizmus-elméletben megnyilvánuló –, a kapitalizmus apológiáját jelentő túldimenzionálása helyett szembenézzenek a valósággal.

Hiába tagadnánk, elkerülhetetlen belátni, hogy a modern liberalizmus – akaratlanul is leleplezve a tőkeviszony szabta emberi egyenlőség és szabadság formalizmusát, elbukva a kapitalizmus gazdasági-társadalmi-politikai ellentmondásainak kezelésében – előkészíti a fasizmus feltételeit (teszik, de nem tudják, illetve nem tudják, de teszik...). Ugyanis mind a fasizmus, mind a polgári demokrácia a tőke védőernyője (ugyanazon társadalmi rendszer két uralmi típusa). Legmélyebbre nyúló gyökerük, történelmi funkciójuk megegyezik. Az „azonos” és a „mégsem azonos” dialektikája.

A liberálisok államszocializmus-kritikája kifejezetten történelmietlen. Gondolkodásukat – e téren – hibás módszertani elv befolyásolja generálisan, mégpedig akként, hogy az államszocializmust, ezt az átmenet átmenete társadalmi képződményt (történelmi állomás a kapitalizmus és a kommünszocializmus között) a kifejlett kapitalizmus demokratikus uralmi követelményeivel, a polgári demokráciával, a polgári alkotmányossággal, a burzsoá jogállamisággal vetik egybe, holott a történelem tanúsítja, hogy amíg a feudalizmusból való átmenet nem fejeződött be, amíg a tőkeviszonynak a polgári forradalmakat követő, hosszú történeti szakaszt kitöltő (száz években mérhető) politikai kiteljesedése nem ment végbe, bizony a demokrácia csak igen korlátozottan működhetett, akár a választójog cenzusos jellege miatt, akár a parlamentarizmus kialakulatlansága következtében. Sőt, mert ez is szempont, a polgári forradalmak heves pillanataiban se általános, egyenlő és titkos szavazással döntött az adott társadalom, hanem kizárólag a politikailag aktivizálódottak közül a forradalom híveinek akarata, mint a közvetlen demokrácia erőszakja érvényesült, nemegyszer kifejezett brutalitással. Tehát, még a klasszikus népi megmozdulások alkalmával is, a lakosság kisebbsége gyakorolt hatalmat a többség felett.

A liberális történelemértelmezés szóban forgó hibájának és kudarcának mélyebb értelmét keresve (mármint azt vizsgálva, hogy antifasizmusa megbicsaklik kommunizmusészlelésén) abból kell kiindulni, hogy a liberálisok nem tudnak mit kezdeni azon tény következményével, miszerint győztes politikai antikapitalista forradalmakat ez ideig kizárólag a világkapitalizmus félperifériája-perifériája produkált, amelyek így szükségszerűen antifeudálisak is voltak. Közelebbről nézve a jelenség lényege, hogy e forradalmak, a nyomukban létrejött kommunista pártdiktatúrák, és ez utóbbiak despotikusból paternalistává szelídült változatainak konkrét folyamatai tényleg szembeállnak a közösségi társadalom eszméjével, azzal az eszmével, amely viszont egyáltalán nem fetisizálja a diktatúrát (kommunista/marxi változatában se).

A liberálisok optikai zavarát itt alapvetően az idézi elő, hogy – amiképpen már jeleztük – megtorpannak feltárni az erőszak szerepének mélységi okait az államszocializmusban. Nem azért, mert intellektuálisan képtelenek rá.

Egyszerűen fogalmazva: nem érdekük. Minek veszkődjenek tovább a társadalomtudományos analízis követelményeivel, amikor a totalitarizmus-elmélet által precíz taxativitással tárgyalt felszíni egybeesések (Hitler és Sztálin rendszere között) kezükre játszanak abban, hogy indokolhassák a kapitalizmus történelmi leválthatatlanságának tételét. Hiszen ennek ellentmond elfogadni – és akkor töprengjünk pozitív kifejtéssel is –, hogy az államszocializmusban („létező szocializmus”, miként magát – ekkor-akkor és helyenként – szépítően nevezte) az állami (pártállami) erőszak általánosságának és alkalmankénti intenzitásának végső mozgatója a társadalmi alap és felépítmény egymásnak meg nem megfelelése.

Ez magyarázza az erőszak kikerülhetetlenségét és dominanciáját benne. A felépítmény külső erővel próbálta magához formálni az alapot (más eszköz nem állt rendelkezésére), s minél aktívabban törekedett rá (akár elnyomással, megtorlásokkal, akár a piaci érintkezésnek tett engedményekkel), annál inkább maga teremtette meg a feltételeket, hogy ez a vele ellenséges alap (valóságos gazdasági motivációk és társadalmi beállítódások) újratermelődjön.

Föl lehet-e lépni ezzel az erőszakkal szemben úgy, hogy egyúttal ne hátráljunk vissza a kapitalizmus politikai rendszeréhez és tulajdonosi-elosztási-érintkezési viszonyaihoz? – újra és újra e kihívásba botlott bele. Amennyiben a liberálisok vállalnák a következetes elemzés imént vázlatolt módját, odakeverednének, hogy szembesülnének a gondolattal mint realitással, amely szerint az államszocializmus nem utolsó forduló a kapitalizmus és a magántulajdont meghaladó közösségi társadalom történelmi megmérettetésében.

Ők azonban ezzel ellentétesen cselekednek. Minden médiumuk azt szolgálja, hogy a társadalmi nyilvánosságban utópiává mérséklődjék a kommunizmus történelmi realitását képviselő, a világgazdaság centrumában – nem pedig a félperiférián – koncentrálódó kommün típusú, a polgári (burzsoá) államtól megszabadulni képes, önigazgató-önkormányzó szocializmus elmélete (szellemi és életmódbeli csíráival egyetemben).

A liberálisok nem is tehetnek mást, mint – akár a történelem megerőszakolása árán – leblokkolják a szocializmust, kiteljesedését, megvalósulási lehetőségének egészét azonosítják a közösségi társadalomba tartó átmenet – történelmi ellentmondásokból, a kapitalizmus huszadik századi félperifériás fejlődésképtelenségéből, vagyis objektív feltételrendszerből következett! – sztálinista/posztsztálinista korával. E „rövidre zárási” érdekeltségből ered kommunistaellenességük árnyalatlansága. Nekik nagyon is megfelel, hogy egyszerre és egyaránt elutasítják Marxot, a párizsi kommünárokat, Lenint, Rosa Luxemburgot, Trockijt, Lukács Györgyöt, Gramscit. Mindezek az összefüggések képezik a hátterét annak, hogy a hiteles antifasizmus múltjából és jelenéből a liberális felfogás kitessékeli a valódi antikapitalizmust megjelenítő politikai erőket, legfőképpen – akként „érvelve”, hogy sztálinisták – a kommunistákat, közülük még az életüket áldozókat is terroristáknak titulálva (így a nácik bélyegezték meg őket…), például a hős Ságvári Endrét vagy a magát Mártírok Pártjának is joggal nevező, a Résistance első soraiban küzdő, a kezdeti passzivitását utóbb igencsak ellentételező Francia Kommunista Párt kivégzett tagjait (ellenben ne feledjük, az antikapitalizmust a sztálinizmus se tagadta meg! – e történelmi tény persze nem apológiája). Ugyanezen indítékból minősíti igaznak – a liberális történelemszemlélet – a nácizmus/fasizmus hamis, hazug, demagóg kapitalizmuskritikáját.

A fenti elvi levezetést alátámasztja a konkrét szemügyre vétel is, az antikapitalista államszocializmust és a kapitalizmust védő fasizmust egy kalap alá vevő liberális alaptézis tényszerű értékelése.

A nácizmus, már mielőtt megragadta volna a hatalmat, nyíltan célul tűzte ki számos nép és népcsoport leigázását, megsemmisítését (vö. Hitler: Mein Kampf), a kommunista vezetés viszont – legalábbis eleinte – a szabadság-egyenlőség-testvériség voluntarista kiteljesítésével próbálkozott. Ám még a despotikus államszocializmus szakaszában sem „realizált” a holokauszthoz hasonló szisztematikus, csecsemőktől az aggastyánokig minden ember elpusztítására törő népirtást. (A fiatalabb olvasóknak magyarázatként, értelmezésként – nem mentségül. A náci faji terror elől tényleg nem volt legális menekülési lehetőség. Az osztályterror elől ellenben – igen. Ha nem is garantáltan, illetve normákkal szabályozva.)

A helyes ítéletalkotás tekintetében rendkívül fontos szempont, hogy a kommunizmus/marxizmus elmélete és állami intézményesülése egymással nem esik egybe.

Döntő jelentőségű, hogy esetében – ellentétben a nácizmussal – az elvek és a gyakorlat viszonyát nyilvánvaló és mély hasadás uralja. Az ellentmondás kibékíthetetlenségét az államszocializmus pártelitje igyekezett tagadni, a mindenkori ellenzéke pedig – attól függően, hogy a kritikában hová helyezte a hangsúlyt, a megreformálásra vagy a megsemmisítésre – hol túlnyomatékosította, hol meg lekicsinyelte. Ez a sajátosság alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy az államszocializmus kitermelje önmaga meghaladásának belső mozgatórugóit. Tudniillik – eltérően a nácizmustól/fasizmustól – a benne foglalt elvi célok valóban progresszívek, az emberiség örök ideáit testesítik meg (kizsákmányolás nélküli, elidegenedéstől mentes társadalom, gazdasági egyenlőtlenség által nem korlátozott szabadság, a közösség és individuum szerves egyensúlyának megvalósulása). Végső soron ezért lehetett dinamikusabb a fasizmusnál. Ezért szembesülhetünk a történelem fintorával, miszerint Kelet-Európában az államszocialista kísérlet – minden visszássága és bűne dacára – tett annyit a feudális béklyók és zárványok eltüntetéséért, mint a maga korában a Nagy Francia Forradalom, hiszen a Dózsa trónusával/kozák kancsukákkal jobbágyi alázatba égetett/vert népben pontosan az „Átkos” ébresztette fel a méltóság igényét, még ha paradox módon is (amely büszkeség aztán elvezetett – hogy hazai példát vegyünk, de a sort indíthatjuk Kronstadttal is! – 1956-hoz és annak kisugárzásaihoz).

Az elvek és a gyakorlat egymásnak feszüléséből következett az is, hogy – éppen a kommunista elvek megvalósulását reklamálva – számosan kommunistaként lázadtak fel, és fordultak szembe a hatalommal, míg a náci államon belül az elvek efféle számonkérésére – talán a Röhm-puccs kivételével – nincs példa. (A Hitler-ellenes Fehér Rózsa csoport egyértelműen elutasította a náci eszméket, az 1944. július 20-i merényletbe torkollott összeesküvés esetében pedig talán csak a vezetőt, Stauffenberg ezredest befolyásolhatták efféle tagadások is.)

Ezzel szemben nálunk a panteonban helye van a kommunista voltát a siralomházban se megtagadó Angyal Istvánnak, az Auschwitzot túlélt, majd mártír 1956-os felkelőparancsnoknak vagy Nagy Imrének és még sok más kommunistának...

A mindkét rendszert jellemző „tudategyengetés” (gleichschaltolás) sem egyforma. Például az államszocializmus nem egy olyan műalkotásnak és programcsírának adott teret, amely a dosztojevszkiji „megalázottak és megszomorítottak” pártját fogta. Volt némi helye a társadalom önreflexiójának, még ha manipulált/tűrt megoldásokkal is. Ellenben, mikor volt a nácizmusban a gyengébbeknek vagy fogyatékosoknak és egyáltalában a hátrányos helyzetű embertársainknak a figurája pozitív? – leölte őket, a holokauszt főpróbájaként…

Említést érdemel, hogy a náci/fasiszta jellegű modernizáció mindvégig és szervesen háborúra épült, ugyanakkor az államszocializmusnál ezt a kapcsolódást ilyen általánosnak és folyamatosnak nem találjuk (úgy is fogalmazhatunk, hogy a háború az egyiknél cél, a másiknál eszköz).

További történeti tény, hogy a sztálini Szovjetunió nélkül nem szabadultunk volna meg a fasizmustól. Dacára, hogy Hitler hatalomra jutását a sztálinizmus bizony elősegítette (harc a „szociálfasiszták” ellen, a „minél rosszabb, annál jobb” elve stb.), ám a történelem így zajlott.

Hogy lehetne hát azonos a nácizmus a kommunizmussal (államszocializmussal), amikor az előbbi felgyújtotta szinte az egész világot, romba döntötte – kevés országtól eltekintve – teljes Európát, míg az utóbbi hagyott kiutat önnön magából, megteremtve a modern kapitalizmus történelmi előfeltételeit Kelet- és Közép-Európában, úgymint: az eredeti tőkefelhalmozás kiteljesítése, az iparosítás és az urbanizáció végigvitele, a feudalizmusból örökölt kötöttségek radikális feltépése, a falu civilizálása, a társadalmi mobilitás meglódítása, a tömegoktatás létrehozása, a társadalmi struktúra megváltoztatása (vö. a „take off” szakasz az amerikai közgazda tudós Rostownál és az állami szerepvállalás angol kollégájánál, Gerschenkronnál).

E történelmi konkrétumok alapján állítható – és képviselhető! –, összegezve jelen észrevételeinket (ezen írás egészét), hogy antikommunista, a kommunistákat, illetve a kapitalizmust megkérdőjelező politikai-kulturális baloldalt kirekesztő antifasizmus nézete: fából vaskarika. Azért is, mert a fasizmus (és legradikálisabb variánsa, a nácizmus) antikapitalistának hazudott álságainak leleplezése nem nélkülözheti teljesen a hiteles antikapitalizmust.

Minden eltérő esetben az antifasizmus ereje, következetessége gyengül. A kommunisták, tágabban fogalmazva, a marxi örökséget nem megtagadó baloldaliak megtanulták, nem vághatnak a történelem elé. Ez tény, bizonyítja számos jelenkori tapasztalat, az eurokommunizmustól kezdődően egészen napjaink rendszerkritikai baloldalának megújulási-útkereső valóságáig.

Sajnos korunk liberalizmusa a maga módján, saját politikai dramaturgiájának megfelelően annak pandanját cselekszi, mintha a kapitalizmust opponáló baloldali erők ma is a polgári demokrácia és a polgári szocializmus, a szociáldemokrácia kapitalizmusba simuló, kapitalizmushoz alapvető fenntartás nélkül idomuló szárnya elleni harcra összpontosítanának (abból kiindulva és azon nem túllépve, hogy ez utóbbiak – nagyon kevés kivétellel – az első világháborút követően vereséget mértek a baloldali antikapitalizmusra, majd pedig, legkésőbb a Nagy Válság során, kapituláltak a fasizmus/nácizmus előtt, illetve kiegyeztek vele, s ez többet nyomott a latban a német kommunisták pár együttszavazásánál a nemzetiszocialistákkal).

Igen, amennyiben egybevetjük a huszadik század két legfélelmetesebb, leghatalmasabb totalitárius rendszerének, a hitlerinek és a sztálininak a felszíni jegyeit, találunk nem kevés hasonlóságot. Még egyformaságot is. Ám mindez csak akkor válik perdöntővé, ha az összemérés elnagyolt. Hiszen, s úgy vélem, ezúttal magam is bizonyítottam némiképp, amennyiben a tudományos igényű elemzés mellett a két rendszer felületi sajátosságainak TELJES és APRÓLÉKOS vizsgálatát hajtjuk végre, lényegi nem azonosságuk nyilvánvalóságára jutunk (hadd utaljak Max Weber híres megjegyzésére: „A történelmi materializmus nem konflis, amelyről a marxisták büntetlenül leszállhatnak!” – mutatis mutandis: a liberálisok se vethetik el teljesen az objektivitás követelményét).

Biztosak lehetünk tehát igazságunkban: humanista/humánus kommunistákat jócskán ismer a világ, ellenben nácinak megmaradó valóban emberséges nácit – egyet sem!

 

Fekete György tanár

(A szerző megjegyzése: Írásomhoz felhasználtam korábban megjelent munkáimból néhány szövegrészt, illetve gondolati elemet.)