Joomla Free Template by FatCow Hosting

Hitler Adolf sugárút

Ne rémüljenek meg, ilyen még nincs. De ha felteszem önöknek a kérdést, elképzelhetőnek tartják-e hogy az elkövetkezendő időkben újra legyen Magyarországon Hitlerről, Mussoliniről, Sztálinról elnevezett híd, tér, út, mit válaszolnának?

Bővebben...

Auschwitz és Don-kanyar előzménye lehet film is…

Egy kedves olvasónk hívta fel szerkesztőségünk figyelmét, egy korábban megjelent írására. Az írást, amely a Duna televízió által sugárzott egyik műsorának ("Háború a nemzet ellen") kritikája, a szerző engedélyével közöljük. 

Bővebben...

A Horthy-rendszer maradványairól

Mi, az Országgyűlés képviselői – tudatában lévén annak, hogy a múlt feltárása és az abból fakadó következtetések levonása; egyfelől az emberek és egyes csoportjaik, illetve az egész társadalom ellen a Horthy-nacionalisták-irredenták-soviniszták uralma alatt elkövetett bűnök és azok elkövetői megnevezése, elítélése és a tettesek lehetőség szerinti jogi felelősségre vonása, másfelől e bűnök elszenvedőinek biztosított elégtétel megadása; a horthysta rendszer vezetői által viselendő felelősség hangsúlyossá tétele; a demokrácia és a diktatúra, a helyes és a helytelen, a jó és a rossz közötti világos különbségtétel nélkül nem teremthető szilárd alapzat az alkotmányos rend biztonságos működéséhez – Magyarország első, a jogállam követelményei szerint elfogadott Alaptörvényének érvényesülése érdekében kinyilvánítjuk az alábbiakat:

1 Az 1990-ben lezajlott első szabad választások révén a nemzet akaratából létrehozott, a jog uralmán alapuló állami berendezkedés és a nem távoli múlt horthysta diktatúrája összeegyeztethetetlenek. A mai magyar jogállam nem épülhet a horthysta rendszer bűneire, hagyományaira.

2 Az Egységes Párt, a Nemzeti Egység Pártja, valamint a Magyar Élet Pártja és ezek eszmei-politikai örökösei – mint Fidesz, Kereszténydemokrata Párt – felelősek

a) az első világháborút követő esztendőkben a magyarlakta területek elvesztéséért a gyalázatos trianoni békediktátumban, hiszen hátba támadták és elárulták a Hazát védő Magyar Vöröshadsereget (haditervét is átadták nemzetünk ellenségeinek);

b) a polgári demokratikus lehetőségek elsikkasztásáért, a kormányzói hatalomgyakorlás autoriter túlsúlyának kialakításáért és a látszatparlamentarizmus kiépítéséért, az általános és titkos választójog két évtizedes késleltetéséért;

c) a király nélküli királyság neobarokk-feudalisztikus tehertételéért;

d) a nagybirtokrendszer nemzetgazdaságot fojtogató megőrzéséért; a közel 3 millió főt kitevő földnélküli és apróföldes (1-5 kat. holdas) parasztság, vagyis az agrárproletariátus és a szegényparasztság iszonyú szociális-kulturális-egészségi nyomoráért, az ipari munkásság életlehetőségeinek igen szerény voltáért, az 1920-as évek első felének inflációjáért, majd az 1930-as évek – értelmiségieket-tisztviselőket is sújtó – munkanélküliségéért;

e) Magyarország gazdaságának, honvédelmének, diplomáciájának és emberi erőforrásainak idegen érdek, a hitleri Németország befolyása, majd hatalma alá történő rendeléséért;

f) az európai civilizáció hagyományos értékeinek módszeres pusztításáért, a nemzeti önazonosság aláásásáért a zsidótörvények (az 1920. évi „numerus clausus”-tól számítva!) és a holokauszt révén; külön is mint az állampolgárok tömegeinek (majd egymillió fő!) alapvető emberi jogaiktól való megfosztásáért vagy azok súlyos korlátozásáért, konkrétan 600 ezer zsidónak minősített magyar ember (nagyobb részben gyerekek, nők, öregek) meggyilkolásáért, idegen hatalomnak kiszolgáltatásáért, törvénytelen bebörtönzéséért, kényszermunkatáborba hurcolásáért, megkínzásáért, embertelen bánásmódban részesítéséért, kirablásukért, ingó és ingatlan vagyonuktól megfosztásukért, állásaikból elbocsátásukért, lakásaikból-házaikból kiűzésükért és ezen államhatalmi cselekményekkel-intézkedésekkel a magyar társadalomban azon közérzet, beállítódás elültetéséért, miszerint teljesítmény nélkül, a másik ember vérének ontásával vagy tudván tudva ahhoz vezető feljelentésével megengedett dolog tulajdont szerezni, továbbá, de nem utolsósorban a polgárok származásukra, világnézetükre vagy politikai meggyőződésükre tekintettel történő hátrányos megkülönböztetéséért, a tudáson, szorgalmon és tehetségen alapuló előremenetelének és érvényesülésének akadályozásáért; a nevelésben, a művelődésben, a tudományos életben és a kultúrában politikai és ideológiai célokból történt visszaélésszerű beavatkozásokért; az emberek magánéletének törvénytelen megfigyelésére és befolyásolására törő politikai rendőrség és a csendőrség defenzív osztályának létrehozásáért és működtetéséért;

g) Magyarország nemzeti katasztrófáját jelentő, Szovjetunió elleni – nem provokált! – hadüzenetért, majd az ezt követő háború során, illetve következtében elpusztult egymillió magyar életért és az 1938-as nemzeti jövedelmünk hatszorosának feláldozásáért;

h) Magyarországnak az Európa és a világ nemzetei rangsorában konzervált történelmi lemaradásáért; a demokratikus nemzetközi közvélemény előtt antiszemita, jobboldali, nácibarát nemzet hírébe keveredéséért;

i) mindazokért a köztörvényes bűncselekményekért, amelyeket politikai indítékból követtek el, s amelyeket az igazságszolgáltatás politikai indítékból nem üldözött (Somogyi–Bacsó-gyilkosság stb.).

3 A demokratikus átmenet során jogi elismerést nyert Fidesz, KDNP és a Jobbik a legális lehetőségekkel visszaélve őrzik, sőt terjesztik az antidemokratikus, antiszemita, soviniszta hagyományokat. Megzavarják békére, boldogulásra vágyó ifjúságunk lelkét-tudatát, megrontják viszonyunkat a környező népekkel és államaikkal.

4 A Horthy-rezsim nem kevés, korábban jogosan elítélt felelősét eszmei-politikai örököseik, Fidesz, KDNP (és a Jobbik) a rendszerváltás folyamatában, visszaélve az állampolgárok igazságvágyával, indokolatlanul rehabilitálták. Ezzel alapvetően aláásták a fiatal magyar demokrácia hitelét, számos állampolgár tudatában elmosták a Horthy-rendszer nemzeti katasztrófát okozó vezetőinek (és politikájuknak) felelősségét, nemcsak jogi, de erkölcsi értelemben is.

Az Alaptörvény hatálybalépésével lehetőség nyílik az itt taglalt igaztalanságok megszüntetésére.

5 A horthysta diktatúra rendszerszerűen idézte elő a jogsértéseket, de a cselekményeket az egyes emberek követték el. A ma élők és a jövő nemzedékek számára meg kell őrizni a bűntettek emlékét, és ha szükséges, ismét meg kell nevezni a bűnösöket.

Felvethető, hogy ez a civil (egyelőre egyéni) törvénykezdeményezés, amely kiegészítené az Országgyűlés előtt a napokban tárgyalás alatt levő törvényjavaslatot, a T/5005. számút, illetve annak A KOMMUNISTA DIKTATÚRÁBÓL A DEMOKRÁCIÁBA VALÓ ÁTMENETRŐL címet viselő részét, elnagyolt. Semmivel se kevésbé azonban, mint azon jogi javaslat, amelyhez csatlakozna, vagyis az ún. kommunista rendszert és – jogörököseként – a Magyar Szocialista Pártot elítélő törvénytervezet.

[Epilógus. 2011. január elsején az Országgyűlés elfogadta az itt bírált T/5005. számú törvényjavaslatot.]

Fekete György

A szerző történelemtanár


Lapunk az itt megjelent publicisztikát a szerzőtől kapta, annak engedélyével közöli.
A cikk eredetileg megjelent: Népszabadság| 2011. december 28.

Alma - elgurulóban?

 

Néhány ecsetvonás egy fideszes politikus portréjához

Hiszek benne, hogy a szeretet és a reménység mondatja velem az alábbi „apai" intelmeket. Balog Zoltán édesapjával, éppen húsz esztendeje, a rendszerváltás mámorában, együtt indítottuk útjára a sokszínű, mondhatni „népfrontos" Józan Élet Egészség- és Családvédő Szövetséget, egy új társadalmi kezdeményezést az alkoholizmus megelőzésére és megfékezésére. Ő is református lelkész volt, akárcsak a nevét örökölt fia. Szomorú lennék, ha a népi szólás vele kapcsolatban tévedne. Nem esik messze az alma a fájától? Csak nehogy lejtőre hulljon, s elguruljon - ki tudja, milyen messzire.

Balog Zoltan velem egykorú, sokak által tisztelt és szeretett „Zoli bácsival", a fáradhatatlan „iszákosmentővel" bizony sokat jártuk az országot, nem egyszer az én hangosan durrogó, immár hetedikre váltott, mindenhová eljutó kék Trabantommal. Ezeken a hosszú, velünk együtt kanyargó utakon sok mindenről volt módunk beszélgetni. Ráadásul dömösi kurzusaira is el-elhívott, ahol nem győztem csodálni különleges szolgálatát. Oda ugyanis - tekintet nélkül a hitükre, hangoztatott világnézetükre - sok olyan szabadulást kereső, de reményt vesztett alkoholistát befogadott, akiknél az egészségügyi kúrák sorra csődöt mondtak, s akikről orvosaik többnyire már lemondtak. Lelki vezetőként szerencsésen ötvözte a következetes erélyt és azt az alázatos szerénységet, amire a szenvedélybetegségek diplomás szakembereit is megtaníthatta volna. De nála találkoztam először az igei üzenetek Megváltó szerepével és a Belé vetett hit gyógyító erejével is.

Zoli bácsi fantasztikus ember, de ugyancsak nyakas kálvinista volt. Például nem győzte a fejét csóválni, amikor a Szövetség egyik röplapján Pázmány Péter harcos antialkoholizmusát idéztük. - Éppen Pázmányt? Azt a véres kezű ellenreformátort? Aki gályarabságra küldte a mieinket? De a szűklátókörű bigottság távol állt tőle mindig: Szövetségünk választmányában vállvetve dolgozott együtt akár Ackermann Kálmán pilisszentkereszti plébánossal, akár az akkori, hozzám hasonló „ateista humanistákkal", és semmi kivetnivalót nem talált abban sem, hogy a hitgyülekezetes Uzoni Péterrel együtt fogalmazza meg a Józan Élet Szövetség ma is érvényes programját. Érdekes, hogy a marxista törekvésekről meg igencsak sajátosan gondolkodott: a szegények kifosztottságának megszüntetésére irányuló nemes szándékot egyenesen Jézus Krisztustól származtatta, de a lenini hatalmi politika módszereiről (már hogy a cél szentesíti az eszközt), azokról sem rejtette véka alá a véleményét. - Visszájára fordított jezsuitizmus - mondta kerek-perec.

Így hát mit sem csodálkoztam, hogy a rendszerváltást követően is sokáig „visszasírta" s úgy emlegette a kommunista miniszterelnök-helyettes Csehák Judit „országlását", hogy ő volt az általa ismert legjobb egészségügyi miniszter. Mert hogy mindenkivel kész volt szövetkezni, aki a társadalom szélére sodródott piásokon hajlandó volt őszintén segíteni, s Csehák az Alkoholizmus Elleni Állami Bizottság elnökeként ebben aztán tényleg következetes aktivitást tanúsított. Egyszer azt is megpendítette a konkrétumok részletezése nélkül, hogy a háború vége felé, a vészkorszakban lehetősége nyílt, hogy már suttyó legényként tehessen egyet-mást a protestánsok zsidómentő missziójában; az üldözöttek-megalázottak iránti szamaritánus hozzáállást így korán elsajátíthatta, nem csoda, hogy az szinte a vérévé vált.

Nos, ha csak felvillantom is az apai Balognak a szerénységében különösen fényes életútját, s mellé odavetítem a barátom és küzdőtársam közismert fiának (aki jelenleg az Országgyűlés Emberjogi, Vallásügyi és Kisebbségvédelmi Bizottságának elnöke), az enyimékkel cirka egykorú Balog Zoltánnak a megnyilatkozásait, a pillanatnyi kontraszt igencsak élesnek tűnik.

Több mint tíz éve már, hogy a politikai elit e prominensét megszólítottam, és édesapjára emlékeztettem egy komáromi választási kampánygyűlése után. Akkoriban lett éppen a liberálisból konzervatívra váltott Orbán Viktor vallásügyi tanácsadója. Édesapjára hivatkozva rákérdeztem, hogy nem tart-e a klérus hataloméhségétől. Azt válaszolta, hogy főnöke hithű református, és szó sem lehet ilyesmiről. A Fidesz kormány négy éves ciklusa azonban nem nagyon igazolta e feltételezését. Ami aztán később következett, még úgy se. Mert B. Zoltán maga is folyamatosan távolodott apja örökségétől és fokról-fokra „radikalizálódott". E fordulat csúcsa az volt, amikor a kormánybuktatásra törekvő randalírozók a tévéostromot követően letáboroztak a Parlament előtt, és a parázsló szónoklatok egymást követték a szélsőségesek árpádsávos pódiumán.

Egyiküket az Országházból közéjük érkező Balog Zoltán tartotta. De amit nemrég, Elie Wieselnek, az emberiség (túl)élő lelkiismeretének magyarországi látogatása során produkált, azt bizonyította, hogy a néhány év előtti kordonbontás óta, sajnos mit se szelídült. Balog Zoltán szinte az egész médiát felbolydította vele. Tömören muszáj felidéznem.

„Amit Balog Zoltán a jelenlétemben mondott (mármint azt merészelte mondani, hogy vannak, akik az antiszemitizmus vádját politikai kommunikációs csodafegyverként használják), az visszatetsző, sértő és megbocsáthatatlan volt" - jelentette ki Wiesel elutazásakor, és hozzá tette: a politikusoknak (is) egyértelművé kellene tenniük, hogy nincs helye a magyar társadalomban a neonáci mozgalmaknak és pártnak.

 

A Népszabadság a parlamentben elhangzott „bakit" megpróbálta tompítani: „Balog Zoltán a szélsőséges eszmék terjedésével kapcsolatosan társadalmi önvizsgálatot sürgetett annak érdekében, hogy az egykori nemzetiszocialisták ne találhassanak követőkre. Ám elítélte azokat is, akik az antiszemitizmus bélyegét sütik rá a magyarokra, azt a költői kérdést szegezve közönségének, hogy akik ezt teszik, azokat vajon a béke vagy a gyűlölet szítása vezérli?"

Ám Balog Zoltán saját honlapján sem hallgatta el, amit Wiesel kifogásolt. „Nem tűrjük, hogy ártatlan zsidó emberek szenvedéseit felhasználva országunk többi súlyos bajának megvitatása helyett bennünket arra kényszerítsenek, hogy hamis vádak elleni védekezésre vesztegessük erőinket" - olvashattuk rajta.

Utóbb az Echo-tévének nyilatkozott, s egyértelművé tette, hogy csak a náci és kommunista atrocitások-brutalitások-bűnök egyidejű elitélésével ért egyet, s a Fidesz-honlap is rákontrázott a holokauszt relativizálására, amikor B. Z. parlamenti megszólalását emígy idézte: „A magyar-zsidó együttélés jelenleg nem nélkülözi a vitákat, amelyeket politikáról, kultúráról, nemzetről és pénzről folytatunk, de ezek mellett mi a gyógyító emlékezésben vagyunk érdekeltek, és egy olyan Magyarországban, ahol hite, vallása, faji, kisebbségi mivolta miatt senkinek nem kell félnie, mert mindenkit megvéd az állam, a közösség ereje. (... ) Mi készek vagyunk újra és újra magunkba nézni, hogy azok, akik egykor a nemzetiszocializmus foglyaivá lettek, ma ne találjanak követőkre. (...) Az is kérdés azonban, hogy akik ma a magyarokat az antiszemitizmus vádjával illetik, tényleg az indulatok csillapításában érdekeltek-e?"

Mindezeket átgondolva hadd idézzem fel Elie Wiesel Hit Parkban tartott előadásának (szerintem) legfontosabb mondatait, amelyek szerint a keresztények és zsidók szövetkezésére a kirekesztéssel, a terrorral és a gyűlölet tobzódásával szemben ma sokkal nagyobb az esély, mint a történelemben bármikor volt. És hadd ajánljam megfontolandónak a MAZSIHISZ és a Kneszet által szinte egy időben kitüntetett Németh Sándor vezető lelkész következetesen képviselt véleményét is, hogy a kereszténység és a magyar nép érdekét egyaránt és kizárólag csak az szolgálja, akinek tényleg van bátorsága hozzá, hogy mélyen magába nézzen, és minden méricskélés és latolgatás nélkül, nyíltan szembe mer fordulni elődei jelentős hányadának bűnrészességével, illetőleg beletörődő közönyével, és aki kész az emberi történelem legnagyobb szégyeneként megbánni a holokausztot. No meg az előre kitervelt, szisztematikusan végrehajtott, példátlan népirtáshoz vezető hamis tanításokat, dekrétumokat, zsinati döntéseket, rágalmakat, hiedelmeket és előítéleteket is. Az internetes zagyvaságok rohamos terjedése és a fenyegető magyargárdás vonulások láttán végre ideje számításba vennünk a felnövekvő nemzedékek mindenkori manipulálhatóságát, ami alól annak idején mi sem képeztünk kivételt!

Ezért most, mindent megbocsátó, Jézusban Messiását felismerő zsidóként bevallom, hogy ha én is olyan családban nőttem volna fel, ahol a zsidót csak eltaposni való féregnek, vagy éppen istengyilkos, vérszívó, népnyúzó csalónak emlegették már nemzedékeken át, nem mernék megesküdni rá, hogy nem cselekedtem volna-e hasonló szörnyetegként, mint az az SS-legény, aki negyvennégy éves anyukámat 1945-ben, a raavensbrücki náci koncentrációs tábor Apell-platzán agyonrúgta. Ezen az alapon hadd legyen jogom azonban egy személyes kérést is megfogalmazni még Balog Zoltánhoz, a Barátom Fiához.

Bibliás ember sohasem tévesztheti szem elől, hogy a jó és rossz szónak egyaránt teremtő, vagy éppen pusztító ereje van, és a mi szánkból nem fújhatunk egyszerre hideget és meleget. Kérlek, figyelj most rám. Egy kizárólag magyarul álmodó és beszélő, Krisztus-hívő, nyolcvanon túli zsidó-magyar író kér Téged arra, Zoltán, hogy állj meg egy pillanatra, s keresd a visszautat apádhoz, hogy a Te alma-történeted, mindnyájunk örömére, kedvezőbben alakuljon, mint annak idején Ádám ősünké...

Megjelent: Fekete János írásai. Hetek.

Forrás: Navigator Nolblog

 

Liberálisok – antifasizmus. Miért „kommunistáznak” a liberálisok?

 

En bloc…

Liberálisok – antifasizmus. Miért „kommunistáznak” a liberálisok?

Amikor a fasizmus elleni küzdelemből szőröstül-bőröstül ki akarják iktatni a megújuló baloldali antikapitalizmust, mellettük szól-e a történelem? „Kommunistázásból” „nácítlanítás”? A politikailag orientált bősz cigányozás, zsidózás nem náci jellegű?

Amíg olyan rend hatalmában élünk, amelynek rendőrsége, ügyészsége és bírósága büntetlenül hagyja garázdálkodni a neonáci-újfasiszta, újnyilas elemeket (sőt velük szemben fenyegetéssel se él!), talán az efféle írás nem felesleges. Különös tekintettel arra, hogy nem egy liberális véleményformáló – mostanában – azzal a képtelenséggel rukkolt elő, miszerint a mai magyar antifasiszták akkor győzhetik le a szélsőjobboldal pártját, a JOBBIK-ot (meg a mozgalmi bázisát képező ilyen-olyan gárdákat), ha – úgymond – megtanulnak „jobbikul”. Mintha Adolf Hitler 1933 januárjában azért szerezte meg a hatalmat, mert a német társadalom náciellenes része nem tudott "hitlerül"… Ebben az eszement felvetésben a JOBBIK természetesen már nem náci jellegű párt. Ráadásul, hiszen az őrületnek nincs határa, ezt az ideológiai-politikai borzalomvádat, amely az antifasiszta értelmiségnek – tényidegen módon, alaptalanul általánosítva – ismerethiányt, rugalmatlanságot és kreativitáshiányt tulajdonít, a liberálisnak ismert médiában több helyütt menedzselni kezdték.

A szomorú, aggasztó történéshez lásd:

 

A következetes antifasizmus szövetségre törekszik a liberalizmussal, még annak ellenére is, ha nemegyszer kikosarazás a válasz. Dacára, hogy e politika együtt jár – liberális oldalról – sajnálatosan kapcsolódó történelemhamisítások meglehetősen unalmas folyton-folyvást cáfolásával. Ám e körülmény nem tántorítja el a szilárd antifasisztát. Egyébként is – szerencsére (hiszen így nem szakad magvunk...) – mindig lesznek újszülöttek, akiket viszont kötelességünk tisztánlátásban segíteni.

E megfontolásból engedtessék néhány észrevétel a liberálisok kommunizmus-pszichózisából adódó történelemszemléleti vakfolt jelenségéhez.

A hitlerizmust és a sztálinizmust egylényegűnek minősíteni tényellenes, történelemtorzító és politikailag rendkívül káros, a demokrácia védelmét súlyosan károsító nézet. Ideje lenne már, megannyi történelmi tanulság birtokában, hogy a liberálisok, a felszíni hasonlóságok ideologikus – leginkább a totalitarizmus-elméletben megnyilvánuló –, a kapitalizmus apológiáját jelentő túldimenzionálása helyett szembenézzenek a valósággal.

Hiába tagadnánk, elkerülhetetlen belátni, hogy a modern liberalizmus – akaratlanul is leleplezve a tőkeviszony szabta emberi egyenlőség és szabadság formalizmusát, elbukva a kapitalizmus gazdasági-társadalmi-politikai ellentmondásainak kezelésében – előkészíti a fasizmus feltételeit (teszik, de nem tudják, illetve nem tudják, de teszik...). Ugyanis mind a fasizmus, mind a polgári demokrácia a tőke védőernyője (ugyanazon társadalmi rendszer két uralmi típusa). Legmélyebbre nyúló gyökerük, történelmi funkciójuk megegyezik. Az „azonos” és a „mégsem azonos” dialektikája.

A liberálisok államszocializmus-kritikája kifejezetten történelmietlen. Gondolkodásukat – e téren – hibás módszertani elv befolyásolja generálisan, mégpedig akként, hogy az államszocializmust, ezt az átmenet átmenete társadalmi képződményt (történelmi állomás a kapitalizmus és a kommünszocializmus között) a kifejlett kapitalizmus demokratikus uralmi követelményeivel, a polgári demokráciával, a polgári alkotmányossággal, a burzsoá jogállamisággal vetik egybe, holott a történelem tanúsítja, hogy amíg a feudalizmusból való átmenet nem fejeződött be, amíg a tőkeviszonynak a polgári forradalmakat követő, hosszú történeti szakaszt kitöltő (száz években mérhető) politikai kiteljesedése nem ment végbe, bizony a demokrácia csak igen korlátozottan működhetett, akár a választójog cenzusos jellege miatt, akár a parlamentarizmus kialakulatlansága következtében. Sőt, mert ez is szempont, a polgári forradalmak heves pillanataiban se általános, egyenlő és titkos szavazással döntött az adott társadalom, hanem kizárólag a politikailag aktivizálódottak közül a forradalom híveinek akarata, mint a közvetlen demokrácia erőszakja érvényesült, nemegyszer kifejezett brutalitással. Tehát, még a klasszikus népi megmozdulások alkalmával is, a lakosság kisebbsége gyakorolt hatalmat a többség felett.

A liberális történelemértelmezés szóban forgó hibájának és kudarcának mélyebb értelmét keresve (mármint azt vizsgálva, hogy antifasizmusa megbicsaklik kommunizmusészlelésén) abból kell kiindulni, hogy a liberálisok nem tudnak mit kezdeni azon tény következményével, miszerint győztes politikai antikapitalista forradalmakat ez ideig kizárólag a világkapitalizmus félperifériája-perifériája produkált, amelyek így szükségszerűen antifeudálisak is voltak. Közelebbről nézve a jelenség lényege, hogy e forradalmak, a nyomukban létrejött kommunista pártdiktatúrák, és ez utóbbiak despotikusból paternalistává szelídült változatainak konkrét folyamatai tényleg szembeállnak a közösségi társadalom eszméjével, azzal az eszmével, amely viszont egyáltalán nem fetisizálja a diktatúrát (kommunista/marxi változatában se).

A liberálisok optikai zavarát itt alapvetően az idézi elő, hogy – amiképpen már jeleztük – megtorpannak feltárni az erőszak szerepének mélységi okait az államszocializmusban. Nem azért, mert intellektuálisan képtelenek rá.

Egyszerűen fogalmazva: nem érdekük. Minek veszkődjenek tovább a társadalomtudományos analízis követelményeivel, amikor a totalitarizmus-elmélet által precíz taxativitással tárgyalt felszíni egybeesések (Hitler és Sztálin rendszere között) kezükre játszanak abban, hogy indokolhassák a kapitalizmus történelmi leválthatatlanságának tételét. Hiszen ennek ellentmond elfogadni – és akkor töprengjünk pozitív kifejtéssel is –, hogy az államszocializmusban („létező szocializmus”, miként magát – ekkor-akkor és helyenként – szépítően nevezte) az állami (pártállami) erőszak általánosságának és alkalmankénti intenzitásának végső mozgatója a társadalmi alap és felépítmény egymásnak meg nem megfelelése.

Ez magyarázza az erőszak kikerülhetetlenségét és dominanciáját benne. A felépítmény külső erővel próbálta magához formálni az alapot (más eszköz nem állt rendelkezésére), s minél aktívabban törekedett rá (akár elnyomással, megtorlásokkal, akár a piaci érintkezésnek tett engedményekkel), annál inkább maga teremtette meg a feltételeket, hogy ez a vele ellenséges alap (valóságos gazdasági motivációk és társadalmi beállítódások) újratermelődjön.

Föl lehet-e lépni ezzel az erőszakkal szemben úgy, hogy egyúttal ne hátráljunk vissza a kapitalizmus politikai rendszeréhez és tulajdonosi-elosztási-érintkezési viszonyaihoz? – újra és újra e kihívásba botlott bele. Amennyiben a liberálisok vállalnák a következetes elemzés imént vázlatolt módját, odakeverednének, hogy szembesülnének a gondolattal mint realitással, amely szerint az államszocializmus nem utolsó forduló a kapitalizmus és a magántulajdont meghaladó közösségi társadalom történelmi megmérettetésében.

Ők azonban ezzel ellentétesen cselekednek. Minden médiumuk azt szolgálja, hogy a társadalmi nyilvánosságban utópiává mérséklődjék a kommunizmus történelmi realitását képviselő, a világgazdaság centrumában – nem pedig a félperiférián – koncentrálódó kommün típusú, a polgári (burzsoá) államtól megszabadulni képes, önigazgató-önkormányzó szocializmus elmélete (szellemi és életmódbeli csíráival egyetemben).

A liberálisok nem is tehetnek mást, mint – akár a történelem megerőszakolása árán – leblokkolják a szocializmust, kiteljesedését, megvalósulási lehetőségének egészét azonosítják a közösségi társadalomba tartó átmenet – történelmi ellentmondásokból, a kapitalizmus huszadik századi félperifériás fejlődésképtelenségéből, vagyis objektív feltételrendszerből következett! – sztálinista/posztsztálinista korával. E „rövidre zárási” érdekeltségből ered kommunistaellenességük árnyalatlansága. Nekik nagyon is megfelel, hogy egyszerre és egyaránt elutasítják Marxot, a párizsi kommünárokat, Lenint, Rosa Luxemburgot, Trockijt, Lukács Györgyöt, Gramscit. Mindezek az összefüggések képezik a hátterét annak, hogy a hiteles antifasizmus múltjából és jelenéből a liberális felfogás kitessékeli a valódi antikapitalizmust megjelenítő politikai erőket, legfőképpen – akként „érvelve”, hogy sztálinisták – a kommunistákat, közülük még az életüket áldozókat is terroristáknak titulálva (így a nácik bélyegezték meg őket…), például a hős Ságvári Endrét vagy a magát Mártírok Pártjának is joggal nevező, a Résistance első soraiban küzdő, a kezdeti passzivitását utóbb igencsak ellentételező Francia Kommunista Párt kivégzett tagjait (ellenben ne feledjük, az antikapitalizmust a sztálinizmus se tagadta meg! – e történelmi tény persze nem apológiája). Ugyanezen indítékból minősíti igaznak – a liberális történelemszemlélet – a nácizmus/fasizmus hamis, hazug, demagóg kapitalizmuskritikáját.

A fenti elvi levezetést alátámasztja a konkrét szemügyre vétel is, az antikapitalista államszocializmust és a kapitalizmust védő fasizmust egy kalap alá vevő liberális alaptézis tényszerű értékelése.

A nácizmus, már mielőtt megragadta volna a hatalmat, nyíltan célul tűzte ki számos nép és népcsoport leigázását, megsemmisítését (vö. Hitler: Mein Kampf), a kommunista vezetés viszont – legalábbis eleinte – a szabadság-egyenlőség-testvériség voluntarista kiteljesítésével próbálkozott. Ám még a despotikus államszocializmus szakaszában sem „realizált” a holokauszthoz hasonló szisztematikus, csecsemőktől az aggastyánokig minden ember elpusztítására törő népirtást. (A fiatalabb olvasóknak magyarázatként, értelmezésként – nem mentségül. A náci faji terror elől tényleg nem volt legális menekülési lehetőség. Az osztályterror elől ellenben – igen. Ha nem is garantáltan, illetve normákkal szabályozva.)

A helyes ítéletalkotás tekintetében rendkívül fontos szempont, hogy a kommunizmus/marxizmus elmélete és állami intézményesülése egymással nem esik egybe.

Döntő jelentőségű, hogy esetében – ellentétben a nácizmussal – az elvek és a gyakorlat viszonyát nyilvánvaló és mély hasadás uralja. Az ellentmondás kibékíthetetlenségét az államszocializmus pártelitje igyekezett tagadni, a mindenkori ellenzéke pedig – attól függően, hogy a kritikában hová helyezte a hangsúlyt, a megreformálásra vagy a megsemmisítésre – hol túlnyomatékosította, hol meg lekicsinyelte. Ez a sajátosság alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy az államszocializmus kitermelje önmaga meghaladásának belső mozgatórugóit. Tudniillik – eltérően a nácizmustól/fasizmustól – a benne foglalt elvi célok valóban progresszívek, az emberiség örök ideáit testesítik meg (kizsákmányolás nélküli, elidegenedéstől mentes társadalom, gazdasági egyenlőtlenség által nem korlátozott szabadság, a közösség és individuum szerves egyensúlyának megvalósulása). Végső soron ezért lehetett dinamikusabb a fasizmusnál. Ezért szembesülhetünk a történelem fintorával, miszerint Kelet-Európában az államszocialista kísérlet – minden visszássága és bűne dacára – tett annyit a feudális béklyók és zárványok eltüntetéséért, mint a maga korában a Nagy Francia Forradalom, hiszen a Dózsa trónusával/kozák kancsukákkal jobbágyi alázatba égetett/vert népben pontosan az „Átkos” ébresztette fel a méltóság igényét, még ha paradox módon is (amely büszkeség aztán elvezetett – hogy hazai példát vegyünk, de a sort indíthatjuk Kronstadttal is! – 1956-hoz és annak kisugárzásaihoz).

Az elvek és a gyakorlat egymásnak feszüléséből következett az is, hogy – éppen a kommunista elvek megvalósulását reklamálva – számosan kommunistaként lázadtak fel, és fordultak szembe a hatalommal, míg a náci államon belül az elvek efféle számonkérésére – talán a Röhm-puccs kivételével – nincs példa. (A Hitler-ellenes Fehér Rózsa csoport egyértelműen elutasította a náci eszméket, az 1944. július 20-i merényletbe torkollott összeesküvés esetében pedig talán csak a vezetőt, Stauffenberg ezredest befolyásolhatták efféle tagadások is.)

Ezzel szemben nálunk a panteonban helye van a kommunista voltát a siralomházban se megtagadó Angyal Istvánnak, az Auschwitzot túlélt, majd mártír 1956-os felkelőparancsnoknak vagy Nagy Imrének és még sok más kommunistának...

A mindkét rendszert jellemző „tudategyengetés” (gleichschaltolás) sem egyforma. Például az államszocializmus nem egy olyan műalkotásnak és programcsírának adott teret, amely a dosztojevszkiji „megalázottak és megszomorítottak” pártját fogta. Volt némi helye a társadalom önreflexiójának, még ha manipulált/tűrt megoldásokkal is. Ellenben, mikor volt a nácizmusban a gyengébbeknek vagy fogyatékosoknak és egyáltalában a hátrányos helyzetű embertársainknak a figurája pozitív? – leölte őket, a holokauszt főpróbájaként…

Említést érdemel, hogy a náci/fasiszta jellegű modernizáció mindvégig és szervesen háborúra épült, ugyanakkor az államszocializmusnál ezt a kapcsolódást ilyen általánosnak és folyamatosnak nem találjuk (úgy is fogalmazhatunk, hogy a háború az egyiknél cél, a másiknál eszköz).

További történeti tény, hogy a sztálini Szovjetunió nélkül nem szabadultunk volna meg a fasizmustól. Dacára, hogy Hitler hatalomra jutását a sztálinizmus bizony elősegítette (harc a „szociálfasiszták” ellen, a „minél rosszabb, annál jobb” elve stb.), ám a történelem így zajlott.

Hogy lehetne hát azonos a nácizmus a kommunizmussal (államszocializmussal), amikor az előbbi felgyújtotta szinte az egész világot, romba döntötte – kevés országtól eltekintve – teljes Európát, míg az utóbbi hagyott kiutat önnön magából, megteremtve a modern kapitalizmus történelmi előfeltételeit Kelet- és Közép-Európában, úgymint: az eredeti tőkefelhalmozás kiteljesítése, az iparosítás és az urbanizáció végigvitele, a feudalizmusból örökölt kötöttségek radikális feltépése, a falu civilizálása, a társadalmi mobilitás meglódítása, a tömegoktatás létrehozása, a társadalmi struktúra megváltoztatása (vö. a „take off” szakasz az amerikai közgazda tudós Rostownál és az állami szerepvállalás angol kollégájánál, Gerschenkronnál).

E történelmi konkrétumok alapján állítható – és képviselhető! –, összegezve jelen észrevételeinket (ezen írás egészét), hogy antikommunista, a kommunistákat, illetve a kapitalizmust megkérdőjelező politikai-kulturális baloldalt kirekesztő antifasizmus nézete: fából vaskarika. Azért is, mert a fasizmus (és legradikálisabb variánsa, a nácizmus) antikapitalistának hazudott álságainak leleplezése nem nélkülözheti teljesen a hiteles antikapitalizmust.

Minden eltérő esetben az antifasizmus ereje, következetessége gyengül. A kommunisták, tágabban fogalmazva, a marxi örökséget nem megtagadó baloldaliak megtanulták, nem vághatnak a történelem elé. Ez tény, bizonyítja számos jelenkori tapasztalat, az eurokommunizmustól kezdődően egészen napjaink rendszerkritikai baloldalának megújulási-útkereső valóságáig.

Sajnos korunk liberalizmusa a maga módján, saját politikai dramaturgiájának megfelelően annak pandanját cselekszi, mintha a kapitalizmust opponáló baloldali erők ma is a polgári demokrácia és a polgári szocializmus, a szociáldemokrácia kapitalizmusba simuló, kapitalizmushoz alapvető fenntartás nélkül idomuló szárnya elleni harcra összpontosítanának (abból kiindulva és azon nem túllépve, hogy ez utóbbiak – nagyon kevés kivétellel – az első világháborút követően vereséget mértek a baloldali antikapitalizmusra, majd pedig, legkésőbb a Nagy Válság során, kapituláltak a fasizmus/nácizmus előtt, illetve kiegyeztek vele, s ez többet nyomott a latban a német kommunisták pár együttszavazásánál a nemzetiszocialistákkal).

Igen, amennyiben egybevetjük a huszadik század két legfélelmetesebb, leghatalmasabb totalitárius rendszerének, a hitlerinek és a sztálininak a felszíni jegyeit, találunk nem kevés hasonlóságot. Még egyformaságot is. Ám mindez csak akkor válik perdöntővé, ha az összemérés elnagyolt. Hiszen, s úgy vélem, ezúttal magam is bizonyítottam némiképp, amennyiben a tudományos igényű elemzés mellett a két rendszer felületi sajátosságainak TELJES és APRÓLÉKOS vizsgálatát hajtjuk végre, lényegi nem azonosságuk nyilvánvalóságára jutunk (hadd utaljak Max Weber híres megjegyzésére: „A történelmi materializmus nem konflis, amelyről a marxisták büntetlenül leszállhatnak!” – mutatis mutandis: a liberálisok se vethetik el teljesen az objektivitás követelményét).

Biztosak lehetünk tehát igazságunkban: humanista/humánus kommunistákat jócskán ismer a világ, ellenben nácinak megmaradó valóban emberséges nácit – egyet sem!

 

Fekete György tanár

(A szerző megjegyzése: Írásomhoz felhasználtam korábban megjelent munkáimból néhány szövegrészt, illetve gondolati elemet.)

 

 

 

 

A Károlyi-szobor esete a jelenkor barbárjaival

Az itt közlésre kerülő cikk, amely egy közismert személyiség véleménye a Károlyi-szobor és az azt körülvevő térrel kapcsolatos ügyről, eredetileg a Galamus-Csoport oldalán jelent meg. A véleményt a szerző engedélyével közöljük.

Bővebben...

Egy gondolat az Új Színház tüntetéssel kapcsolatban

 

Mint arról lapunk hírt adott, 2012. február elsején a MEASZ demonstrációt szervezett a budapesti Új Színház épülete elött, hogy a résztvevők közösen emeljék fel a szavukat a rasszizmus ellen. A demonstrációt szélsőjobb-oldali szervezetek megzavarták. A demonstrációt követően szerkesztőségünkhöz érkezett egy vélemény, amit változatlan formában közlünk.

Bővebben...

Újra személyi kultusz és agitációs propaganda?

A címben feltett kérdésre a válasz kommunikációs szakmai jellegű, mivel az itt következő írás a Demokrácia Akadémia hallgatói számára készült. A DA egyik tanárának a kérdés egyik lehetséges megközelítését tartalmazza.

Bővebben...

Segélykiáltás Európához

A Magyar Köztársaság az utóbbi másfél évben letért a demokrácia és a jogállamiság útjáról. Egyetlen ember hatalmi ambíciói, önző és mániákus hatalomvágya miatt. Két napja szégyenletes színjáték zajlott az Európai Parlamentben, amikor ez az ember cinikus gúnnyal hazudott a művelt Európa, az európai demokraták szemébe.

Reformokat hazudott, pedig Magyarországon csak egy autoriter rendszer kiépítése és a magyar társadalom tudatos megosztása folyik. Keresztény értékeket hazudott, pedig hazánkban csak az avítt és bigott keresztény fundamentalizmus újraélesztése, a szekularizáció felvilágosult eszményeinek szétzúzása folyik. Szabadságharcot hazudott, pedig Magyarországon ma csupán a nacionalista, revizionista és antiszemita indulatok felkorbácsolása, illetve egy tekintélyelvű, sőt fasiszta elemeket is ötvöző, pártállami diktatúra kiépítése zajlik.

Mindezek pedig aljas és felelőtlen indokok miatt, azaz egyetlen ember hatalomvágya és az őt szolgáló, tekintélyelvű, a végletekig centralizált párt kiszolgálóinak egyéni, elvtelen érdekei miatt van így.

Önök két napja paragrafusokról vitáztak olyan törvények esetében, amelyek szellemisége és céljaik elfogadhatatlanok, felháborítóak minden öntudatos állampolgár, minden tisztességes demokrata számára. Minden európai polgár számára.

Ezen törvények durván megsértik a modern, polgári demokráciák minden, írott és íratlan szabályát. Ezek a törvények semmibe veszik a felvilágosodás korában született és évszázadok alatt kikristályosodott jogelveket, az alapvető szabadságjogokat Ezen törvények semmibe veszik az alapvető, emberi, állampolgári és szociális jogokat. Ezek a törvények eltiporják a vallás-, a sajtó-, és a szólásszabadság minden garanciáját. Ezen törvények lebontják a fékek és ellensúlyok alkotmányos rendszerét és durván sértik az államhatalmi ágak megosztásának garanciális szabályait. Ezek a törvények nemcsak szerzett jogokat rabolnak el, de csorbítják a szakszervezeti és a munkavállalói jogokat is.

Ráadásul ezeket a törvényeket egy rendkívül szűk hatalmi elit, a valóságban talán 15-20 ember hozza, minden előzetes, érdemi, társadalmi egyeztetés nélkül. Ezeket a „törvénytelen-törvényeket” a FIDESZ-KDNP frakciói akár egy órás határidővel, minden, valódii vita nélkül szavazzák meg, a feltétlen párthűség és az egyéni érdekeik alapján.

A Magyar Alkotmánybíróság hatásköreinek elvonása miatt pedig ezen törvények megtámadására, az utólagos normakontrollra  sincsen már mód Magyarországon. A Magyar Köztársaság józan polgárai, a csendes és megfélemlített többség tehát már csak és kizárólag Európa tisztánlátásában és bölcsességében, a nemzetközi jogfórumok erejében bízhat.

Ki kell tehát mondjuk, hogy az orbáni, lopakodó diktatúra törvényei esetében nem egyes paragrafusokkal, hanem ezen törvények szellemiségével és céljaival kell vitába szállni. Ezen törvények ugyanis megnyitják a lehetőséget a nyílt, pártállami diktatúra kiépítéséhez, illetve lehetővé teszik a fideszes elit hatalmának évtizedes bebetonozását és előre meg akarják kötni az eljövendő kormányok kezét. Mindez pedig elfogadhatatlan egy modern, európai, parlamentáris demokráciában. Hiszen mindez durván sérti a köztársaság eszményeit, alapelveit.

Magyarországon ma a társadalom és a demokratikus ellenzék is a végletekig megosztott. Ez nagyrészt a fideszes pártelit mesterkedéseinek, tudatos jogsértéseinek és antidemokratikus trükkjeinek köszönhetően van így. Orbán Viktor a „polgári körök” segítségével felelőtlen és populista politikáját ugyanis már több éve kivitte az utcára és szélsőséges indulatokat gerjesztett több társadalmi rétegben. A „Kubatov-listák” mentén pedig tudatos cinizmussal osztotta meg a hazai társadalmat, nagyrészt szociális alapon, valamint az állami szintre emelt korrupció és a "klientúra-mutyi" eszközeivel.

Ezen tevékenysége során megszervezte a hazai szélsőjobbot és kiépítette a „Jobbik” elnevezésű, gyakorlatilag már új-nyilas eszméket valló és terjesztő rohamcsapatát. Ezen kapcsolat és annak valódi mibenléte már mindenki előtt egyértelmű a 2006-os eseményekről szóló hírek és jelentések alapján.

Orbán Viktor tudatosan próbálja felhasználni a magyar szélsőjobbos erőket saját, felelőtlen és veszélyes céljai megvalósítása érdekében, illetve jelenleg is ezzel zsarolja az európai demokráciákat. Ráadásul ma már a határokon túli területeken is megpróbál szervezkedni, pártokat gründolni és támogatókat szerezni. A határokon átívelő magyarság eszményének, sőt akár a határok megváltoztathatóságának jegyében. Mindez pedig már az európai biztonságpolitikát, az európai szövetségi rendszert is súlyosan veszélyeztetheti.

Ne legyenek tehát kételyeink, ha az Európai Parlament vagy az IMF nyomására Orbán Viktor esetleg meg is változtat néhány paragrafust, a valódi céljairól nem fog lemondani. Ezzel a felesleges színjátékkal pedig a művelt és demokratikus Európa csupán elodázna néhány súlyos problémát, amelyek sajnos törvényszerűen fel is erősödnének.

Amennyiben pedig az EP döntése alapján az IMF bármilyen hitelt nyújtana az orbáni diktatúrának, azzal csak konzerválná egy felelőtlen és veszélyes diktátor hatalmát, illetve súlyosan veszélyeztetné a magyarországi demokraták és kisebbségek jogos, méltányolható érdekeit , sőt akár szomszédaink, elsősorban Románia és Szlovákia érdekeit is.

Az avítt Szent Korona tan ugyanis nemcsak a népszuverenitás elve elleni támadás, de fontos hivatkozási alap lehet a revizionista törekvések területén is.Orbán tusványosi szereplése és Kövérnek a magyar-szlovák határról szóló megjegyzése óta ez elég egyértelmű...

Európa 1945-ben és 1956-ban is lemondott már sajnos hazánkról.
Reménykedő tisztelettel kérjük, hogy most ne tegye ugyanazt.

A magyar demokraták szerint ugyanis nincsen élet a köztársaságon, az Európai Unión kívül.

De van élet a miniszterelnökségen kívül...

 

Dr. Dániel Péter ügyvéd véleménye

Megjelent a Facebookon 2012. január 20.-án